Mai zenei ajánlatom

Korábban ajánlottam már csalogányhangú énekesnőket, most a másik szélsőség irányába fordulok. A basso profondo szólam legkiválóbb képviselőit Oroszországban találjuk. Az ortodox egyházi énekekben gyakran fordul elő különösen mély fekvés. Az alábbi video az egyetlen a YouTube-on, amelyen élőben láthatjuk-hallhatjuk Jurij Visnyakovot. Itt csak a záróhangban merül olyan mélységbe, amit kevesen tudnak követni.

A basso profondo énekesek pl. Pável Csesznakov Ne taszíts el öreg koromban című művével tudnak  igazán megmutatkozni. A következő felvételen hárman éneklik  egyszerre: Jurij Visnyakov, Borisz Csepikov, és Viktor Krjucsenkov. Az utolsó előtti hangot azonban Visnyakov egy oktávval mélyebben énekli, mint a másik kettő!

Régi korok tanúi

Bevezetésül néhány gondolat az élőlények korának meghatározásával kapcsolatban.
Vannak olyan élőlények, amelyek esetében ivartalan úton új egyedek jöhetnek létre. Egysejtűek kettéosztódnak, a növényvilágban és egyes fejletlen állatoknál sarjadzással fejlődnek ki új példányok. Ilyenkor nem teljesen egyértelmű, milyen korúnak tartsuk az adott élőlényt. Hiszen az "előd" nem pusztul el, hanem élete egyenesen folytatódik az "utódban".
Különösen az igen hosszú életű élőlényeknél problémák vannak az anyakönyvezéssel. Nincs feljegyezve, mikor csírázott ki az a bizonyos mag, mikor kelt ki a tojásból az a bizonyos teknős. A testfelépítésből vagy jól megállapítható a kor, vagy nem. És ha azt gondoljuk, hogy igen - pl. a fák évgyűrűi esetében, akkor is lehetnek nehézségek. A leghosszabb egyedi életűnek tartott fenyőknél például elég jellemző, hogy csak néhány ág van éppen életben, tehát nem igazán képződik szabályos évgyűrűkre tagolódott fatest. De a fatest belseje gyakran el is korhad öreg fák esetében.

A legidősebb nyilvántartott egyedi életű élőlény egy szálkástobozú fenyő. Ez 5063 éves, de további információt nem adnak meg róla. Sokáig rekordernek tartott társa, amelyet Matuzsálemnek neveznek, "csak" 4845 éves. A kaliforniai Fehér-hegységben található kb. 3000 m magasságban, de pontos helyét titokban tartják a vandalizmus megakadályozása érdekében.

A szálkástobozú fenyő (Pinus longaeva) nem olyan impozáns kolosszus, mint a mamutfenyő, mindössze 15 m magasságot ér el. A száraz és hideg magashegységi körülmények között igen lassan nő. A nagyon idős példányok törzse vaskos, de szabálytalan, girbegurba. Tűlevelei valószínűleg szintén rekorderek, mert akár 45 évig is zöldek maradhatnak. Ötösével helyezkednek el, 2,5 - 4 cm hosszúak, sötétzöld színűek, a nyalábok belseje felé néző fehér sávval. A tobozok hossza 5 - 10 cm, átmérője 3 - 4 cm.

A pikkelyeken sajátságos nyúlvány található, erről kapta a nevét.

A patagón ciprus (Fitzroya cupressoides) a második helyezett a leghosszabb életű fák között. Egy példányát 3638 évesnek határozták meg évgyűrűi alapján. Ez a ciprus nagyra (40 - 60m magasság, 5 m törzsátmérő) növő fa, amely az Andok vidékén él Chile és Argentína területén.

Levelei aprók, 3 - 6 mm-esek, gömbös tobozkái csupán 8 mm-re nőnek.

Darwin dél-amerikai útján 12,6 m-es törzsátmérőjű példányról is tett említést, de sajnos a fákat erősen vágták a XIX. században.

Bár a leghatalmasabb tömegű faóriás életkorban nem első helyezett, azért mindenképpen említésre méltó az idősek klubjában is. A Sherman tábornokról elnevezett óriás mamutfenyő (Sequoiadendron giganteum) kora feltehetőleg 2300 - 2700 év közé esik. Ez a példány 1,4 m-es magasságban 7,7 m átmérőjű, és csak a törzs 1487 köbméternyi faanyagot jelent. Magassága 83,8 m.

Az óriás mamutfenyő a Sierra Nevada hegységben honos Kaliforniában, 1000 - 2000 m magasságban. Apró (3 - 6 mm), árszerű levelei spirálisan helyezkednek el, toboza tojásdad, 6 - 8 cm-es.

A skóciai Fortingall templomkertjében álló tiszafa becsült kora legalább 2000 év.

A közönséges tiszafa (Taxus baccata) kisebb fává nő; gyakori, hogy már a tövénél elágazik. Levelei laposak, sötétzöldek, a hajtásokon nagyjából egy síkba rendeződnek. Magját pirosra színeződő húsos köpeny burkolja, amely édes ízű.

A növény többi része mérgező, a lovak különösen érzékenyek rá. Fája finom szövetű, kemény, és nehéz - a vízben alámerül. Lassú növekedésű. Magyarországon a Bakonyban, a Miklóspál-hegy északi oldalán van természetes állománya.

A Yakushima szigetén álló, Jomon Sugi nevű japánciprus korára sokféle értéket adnak meg, de ezek közül a legszerényebb is 2170 év. A 16,2 m törzskörméretű fa 300 köbméternyi térfogatú.

A japánciprus (Cryptomeria japonica) nagyra növő fa, a 70 m-t is elérheti. 0,5 - 1 cm hosszú tűlevelei spirálisan helyezkednek el. A ciprusokra jellemző gömbös toboz 1 - 2 cm átmérőjű. Fája vöröses színű, illatos, könnyű, de erős, a korhadásnak ellenálló. Japánban kedvelt alapanyag sokféle célra. A fajt Japánban és Kínában erdészetileg ültetik.

A Jaya Sri Maha Bodhi nevű szent fügefa (Ficus religiosa) tiszteletre méltó kora mellett a legrégebben ültetett faként ismert. Időszámítás előtt 288-ban csírázott a sri-lankai Anuradhapura területén.

A szent füge 30 m magasra, és 3 m törzsátmérőig növő fa nagy (10 - 17 cm hosszú), szív alakú levelekkel, de fügéi aprók, 1 - 1,5 cm-esek.

A tasmán magköpenyciprus (Lagarostrobos franklinii) szintén nagyon lassan nő, és magas kort ér el.

Sajnos, értékes fája miatt ennek is kivágták a legszebb állományait. Finom szövetű, aranysárga színű, és sajátos illatú a benne levő metil-eugenoltól, amely a korhadással szemben is igen ellenállóvá teszi. Bár angol neve Huon fenyő, tulajdonképpen se nem ciprus, se nem fenyő, hanem a Podocarpusok közé tartozik. Levelei egészen aprók, 1 - 3 mm méretűek, spirálisan beborítják az egész hajtást. Toboza bogyóhoz hasonló. A fa kétlaki, tehát külön egyeden fejlődnek a hím és nővirágok.

A legidősebb élő példányok 2000 év körüliek.

A legnagyobb ismert szelídgesztenyefa Szicíliában, az Etna keleti lejtőjén áll Sant'Alfio területén. Törzse 57,9 m körméretű. Helyi neve Castagno dei Cento Cavalli, azaz a száz ló gesztenyéje. Korát legalább 2000 évre becsülik - egyesek 4000-re.

A szelídgesztenye (Castanea sativa) nagyobb termetű ( - 30 m), gyors növekedésű fa. 10 - 20 cm hosszú levelei fogazottak. Makktermése szúrós kupacsban fejlődik. Fája rugalmas, nehezen korhadó. A meszes talajt nem szereti.

Az olajfa (Olea europaea) idős példányai több helyen is fellelhetők a Földközi-tenger mellékén. Koruk 2000 év körüli lehet, egy Kréta szigetén élőnél ezt az évgyűrűk alapján sikerült is igazolni. A fa kisebb termetű, a 15 m magasságot ritkán haladja meg. Az ezüstös levelek 4 - 10 cm hosszúak, 1 - 3 cm szélesek. Az idős példányok törzse szinte mindig barázdált és csavarodott, göcsörtös.

Ez az olajfa kb. 1500 éves

Termése szolgáltatja az olivaolajat, ezért régi korok óta termesztik.

Kedveli a meszes talajt, jól tűri a szárazságot. Lassan növekszik; fája nehéz, kemény, sárga, vagy zöldesbarna színű.

Új-Zéland legidősebb fája egy kaurifenyő, a Te Matua Ngahere (Az Erdő Atyja). Az Északi Szigeten található a Waipoua erdőben. Törzskerülete 16 m fölötti, kora 2000 év körüli.

A kaurifenyő (Agathis australis) 50 m-re növő fa; kérge sima, levelei oválisak, 3 - 7 cm hosszal és 1 cm szélességgel. Átellenes párokban, vagy hármas örvökben állnak. A tobozok 5 - 7 cm átmérőjűek, gömbösek.

Növekedése változó, előbb gyorsul, aztán lassul. Értékes fájáért az állomány 90%-át kipusztították.

Afrika délnyugati részén, a Namib-sivatagban honos egy egyedülálló növény. Felfedezőjéről a Welwitschia nevet kapta (Welwitschia mirabilis). A szigorú körülmények között igen lassan növekszik; legidősebb példányainak korát 2000 év fölé teszik. A hosszú, erős karógyökér tetején fásodó, szabálytalan tölcsér formájú, rövid törzs foglal helyet. Mindössze kettő levelet fejleszt, ezek egymással átellenben állva a növény egész életén át növekednek. Külső részük szalagosan felhasadozik.

Kétlaki, tobozai nektárszerű anyaggal rovarokat vonzanak. Rendszertanilag régebben a nyitvatermők egyik kevésbé ismert családjába (Leplesmagvúak, Gnetophyta) sorolták, újabb irányzatok szerint ez önálló törzs. Közelebbi élő rokona nem ismeretes.

Mai zenei ajánlatom

A régi angol dallammal sokféle feldolgozásban találkozhatunk. Nekem ez a rézfúvós-ötös a kedvencem.

Kilencszázkettő

A vulkánok iránt érdeklődők számára 1902 nevezetes év. Három olyan kitörés is fűződik hozzá, amelyek kiemelkednek az átlagos működések közül.

A legismertebb kétségkívül a Mont Pelée esete.
Martinique a Kis-Antillák egyik festői képviselője; francia gyarmat. A sziget északi végében emelkedik a Mt Pelée (magyar jelentése: Kopasz hegy). Jelenlegi nyilvántartott magassága 1397 m.

Egy közeli öböl partján terül el St. Pierre, amely a katasztrófa előtt a sziget fővárosa volt. A Mt Pelée utoljára 1851-ben működött, az akkori enyhe kitörés nem okozott sok gondot a környéknek. 1902. április elejétől a fumarolatevékenység érezhetően felerősödött. 23-án a déli és a nyugati oldalon enyhe hamuszórást tapasztaltak. 25-én már egy jelentősebb kitörési felhő képződött, amely kőzettörmeléket is tartalmazott. 27-én egy kirándulócsoport megmászta a hegyet; az Etang Sec nevű kráterben egy kb. 180 m átmérőjű tavat találtak, amelynek egyik oldalán egy 15 m magas törmelékkúpból forró víz áramlott elő folyamatosan. Az egész környéken zavaróan erőssé vált a kénes szag, már a városban is érezni lehetett. Április 30-án a Roxelane és a Rivière des Pères folyók megduzzadtak, köveket és fatörzseket sodortak le a hegyről.
Prècheur és Ste Philomène helységekben hamu hullott. Május másodikán földlökések és hangos robbanások kezdődtek, amelyek sötét hamufelhőt eredményeztek. Május 5-én 13 óra tájban a tenger hirtelen 100 méternyit visszahúzódott, majd visszazúdult a partokra, kicsapott a város alacsonyabb részeire is. A Mt Pelée nyugati oldalán nagy füstfelhő tűnt fel. Az Etang Sec tavának partja pedig átszakadt, forró tartalma a Rivière Blanche folyón rohant le elpusztítva a Guèrin cukorgyárat és 60 - 90 m vastag iszappal borítva be a mellékét. Az üzem dolgozói, és a szintén elpusztult Prècheur jachton tartózkodók nyitották a kitörés áldozatainak listáját - kb. 150 fő.
Május 8-án reggel úgy tűnt, hogy a kitörés lecsillapodott. 7:52-kor azonban erős robbanások után két fekete felhő tört elő a hegy csúcsából. Az egyik percek alatt beborította St Pierre városát, a másik fölfelé tört, és nagy gombafelhőt alkotott. A felhők kezdeti sebességét utólag 600 km/h fölöttire becsülték.
A várost a rázúduló izzófelhő részben lerombolta, részben felgyújtotta. A krónikák mindössze két túlélőt említenek. Az egyik, Auguste Ciparis, egy kőzárkába zárt rab volt; börtönébe csak egy kisebb nyíláson hatolhatott be a forró gáz, de így is súlyos égési sérüléseket szenvedett.

A másik, Léon Lèandre-Compère cipész, aki a véletlennek és jó fizikai felépítésének köszönhette megmenekülését, hiszen közvetlen közelében mindenki más meghalt.
St. Pierre pusztulása után a vulkán még hónapokig aktív maradt.

Május 20-án újabb izzófelhő söpört végig az elpusztított területen, augusztus 30-án pedig újabb települések lakói estek áldozatul: Morne Rouge (800 fő), Ajoupa-Bouillon(250 fő), Basse-Pointe(25 fő), Morne-Capot(10 fő). Októberben kezdődött a már bemutatott lávatű kialakulása.

Néhány adalék a Mt Pelée kitörésével kapcsolatban

A politikusok már akkor és ott is fontosabbnak vélték saját pozíciójuk erősítését a lakosság biztonságánál. A város választásokra készülődött. Bár a vulkán működésének egyre fenyegetőbbé válása sokakat indított arra, hogy elhagyják a környéket, a vezetők megpróbáltak ez ellen kampányt indítani. Egy sebtében toborzott bizottság a lakosság megnyugtatására hivatott jelentést adott közre. Ehhez csatlakozott a helyi lap utolsó kiadása is. Mentségükre csupán annyi szolgálhat, hogy az izzófelhők természetéről még semmit sem tudtak, a veszélyt csak láva- vagy iszapár formájában képzelték el, melyeknek a hegy és a város között húzódó két völgy valóban útját állta volna.
Az áldozatok száma csak becsült érték. Ugyanis néhány százan ugyan elmentek, de a környékről jóval többen éppen St Pierre-ben kerestek menedéket.
Az izzófelhő pusztítását fokozta a városban tárolt sokezer hordónyi rum, amely lángra lobbant. Az égő rum a tengerbe is belefolyt. A tűzvész órákon keresztül tombolt, jóllehet a vulkáni termékek néhány perc alatt átvonultak. Ez a körülmény megnehezítette az izzófelhő saját hatásainak megállapítását.
Végül, de nem utolsósorban a sok áldozatot követelő kitörés irányította rá a tudományos világ figyelmét az izzófelhő-kitörésekre, amelyeket el is nevezték Pelée-típusúnak. Egy Frank Perret nevű mérnök például egész további életét az ilyen jellegű vulkáni tevékenységek megfigyelésének szentelte. A Mt Pelée 1929 - 32-es kitörési ciklusában sok ilyet fényképezett le.
Az izzófelhő forró gázokból és olyan szilárd törmelékből áll, amely még folyamatosan gázt bocsát ki magából. Ennek tulajdonítható, hogy a fluidizálódott részecskék nagy sebességgel, és nagy távolságra képesek mozogni a kialakulás helyétől. Pusztító hatását részben mechanikusan fejti ki, részben magas hőmérsékletével. St Pierre-ben olyan épületekben, amelyeket a tűzvész elkerült, üvegdarabok kerültek elő, amelyeket a felhő meglágyított - vagyis hőmérséklete 600 - 700 °C lehetett. Az izzófelhő (franciául nuée ardente, angolul pyroclastic flow) sok más vulkán esetében is megjelenik, és veszélyezteti a környék lakóit.

Soufrière, St Vincent

Egy nappal St Pierre pusztulása előtt, és viszonylag közel, egy másik vulkán is pusztító kitörést produkált. A soufrière franciául kénes nyílást jelent; valószínűleg nem véletlen, hogy a Kis-Antillákon három tűzhányó is viseli ezt a nevet. A St Vincent szigeti egy 1234 m magas rétegvulkán, amelynek tágas kráterében tó is van.

Az 1902. május 7-i kitörés 1680 ember életébe került; itt is izzófelhők söpörték végig a környéket. Az esemény a Mt Pelée katasztrófájának árnyékában maradt, a hegy neve inkább azért lehet ismerős, mert 1971-ben, és 1979-ben is működött, erről hazánkban is jelentek meg híradások.
Lényeges megjegyezni, hogy az időbeli egyezés és a térbeli közelség ellenére a két vulkán kitörése nem függ össze egymással.

Santa Maria - Santiaguito

A guatemalai Santa Maria szép, hegyes kúpja 3772 m-re emelkedik a tengerszint fölé. Sokáig nem adott semmi életjelt. Aztán 1902 elejétől rengések rázták a hegy környékét. Április 19-én 8,2-es erősségű földlökés is volt, ez a rengés önmagában 2000 emberéletbe került. Október 24-én felszálltak az első hamufelhők. A következő napokban néhány igen erős robbanás színezte az eseményeket. A kitörési felhő 28 km magasra emelkedett, és számottevően szét is terjedt. Egészen San Francisco-ig tapasztalták a jelenlétét (4000 km távolságra), Guatemala délnyugati országrészén pedig számottevő károkat okozott a hamuhullás. Összesen kb. 5,5 köbkilométernyi lazatermék repült a levegőbe. A 19 napig tartó kitörés során a vulkáni kúp délnyugati oldalában 1 km átmérőjű, 300 m mély kráter képződött.

A kitörés halálos áldozatainak számát minimálisan 5000-re becsülik. VEI (Volcanic Explosivity Index, magyarul robbanékonysági mutató) besorolása 6-os, amellyel olyan eseményekkel mérhető össze, mint a Krakatau 1883-as, a Katmai 1912-es, vagy a Pinatubo 1991-es kitörése.

A Santa Maria kráterében 1922-ben új típusú aktivitás vette kezdetét. Nagy viszkozitású, dácitos láva nyomul fölfelé. Több kürtőn keresztül állandóan, de változó sebességgel tör az anyag a felszín felé mind a mai napig. A belőle felépült vulkáni dómot Santiaguitonak nevezik.

A növekedés időnként destabilizálja a lávatömeg részeit, amelyek forró lavinák, izzófelhők formájában terülnek szét a környéken. Ezenkívül néhány lávafolyam is kialakult, amelyek megjelenésén erősen látszik a nagy viszkozitás: a meredek lejtő dacára rövidek, és vaskosak. Nagyobb esőzésekkor laharok (iszapfolyamok) is veszélyeztetik a délnyugati-déli folyóvölgyek mellékét.

Reform-gombaleves

Hogy az alapoktól induljak: e leveshez nem árt némi gomba. A gombát lehet vásárolni, vagy szedni. Jó hír azoknak, akik csak az első verziót merik felvállalni: a csiperke egyike azoknak a gombáknak, amelyekből zamatos, karakteres leves fő. A laskát, vagy egyebet csak jobb híján tegyük bele. A szedők számára is járható ez az ösvény, de számukra nagyobb a választék. A vargánya mindenféle felhasználásra elsőrangú (kár, hogy ezt a kukacok is így gondolják). Igen finom, és az Alföldön is fellelhető a mezei szegfűgomba. További lehetőségek: sereges tölcsérgomba, szürke tölcsérpereszke, gyűrűs tuskógomba, ízletes tőkegomba, fiatal pisztricgomba. Többé-kevésbé az egyéb ehető gombák is használhatók, de a gyengébb ízű fajok szerintem kevésbé előnyösek bő lére eresztve.

Az alaprecept megint csak nagymamától örökölt, tulajdonképpen igen egyszerű: zsiradékon hagymát fonnyasztani, kevés pirospaprikával meghinteni, aztán rákerül az aprított gomba. Párolás után lisztszórással sűríteni, fölengedni. A betét rizs, a végén aprított petrezselyemzöld kerül a tetejére.

A leírt leves eredetileg első fogás szokott lenni. Mi azonban ritkán eszünk kétfélét, tehát, ha leves a menü, azzal kellene jóllakni. Továbbá az sem ártana, ha megfelelő tápanyagforrásul szolgálna. Így jutottam arra a gondolatra, hogy száraz felesborsóval házasítsam a gombát.
További körülmény, hogy ezekben az aszályos években ritkán nő gomba, olyankor viszont sok, aminek nagy része a mélyhűtőben köt ki, előpárolt állapotban.
A levesfőzés menete tehát az alábbira módosult:
- beáztatom a felesborsót
- a felpuhult borsót felteszem főni; ha megpuhult, beleteszem a fagyasztott gombát
- olajon hagymát fonnyasztok, teszek bele pirospaprikát, és ízlés szerint csípőset is, megszórom liszttel
- a hagymás sűrítés megy a lébe a borsóhoz
- ha újra felforrt, beleteszem a mosott rizst, és lestyánlevelet.
- további fűszerezés: ételízesítő, őrölt bors, petrezselyemzöld

Szerintem a szárazborsó íze jól harmonizál a gombával. Tetszik az is, ha kicsit pikáns, csípős. És amióta a lestyánt fölfedeztem, ebből lehetőleg nem hagyom ki. Petrezselyemzöld sajnos, nem mindig van.

Mai zenei ajánlatom

Solvejg dala a zeneirodalom egyik örökzöldje. Sokféle hangszeres feldolgozásban is szerepel, de szerintem ez esetben a dallam és a szöveg szoros egységet alkot, tehát énekelve az igazi. Mint az internet vándora, a legtöbb útjelzőt megint csak a YouTube gyűjteményére találom. Sokan, sokféleképpen adják elő, én pedig a legtöbbtől a fejemet rázom, mint egy vödör vízzel leöntött eb: - Ez nem az, amire a szerző gondolt. De legalábbis nem az, amire én gondolok, aki ismerem a történetet, és a szituációt, amelyben a dal elhangzik. Azért a sokaságban akad olyan is, amellyel elégedett vagyok. Ki tudja, talán az is számít, hogy az előadó norvég, és az eredeti szöveggel hallom. A norvég nyelv olyan ódon hangzású. És a többi alkotóelem is az általam igényelt helyen van: a lassú, tűnődő tempó, a visszafogott dinamika, és az, hogy az énekesnő kifejezi Solvejg érzéseit.

Kanske vil der gå både Vinter og Vår,
og næste Sommer med, og det hele År,
men engang vil du komme, det ved jeg vist,
og jeg skal nok vente, for det lovte jeg sidst.

Gud styrke dig, hvor du i Verden går,
Gud glæde dig, hvis du for hans Fodskammel står.
Her skal jeg vente til du kommer igjen;
og venter du hist oppe, vi træffes der, min Ven!

Az evolúció bizonyítékai

Még a kevésbé hozzértő számára is nyilvánvaló, hogy a régebbi korokban élt élőlények ma már nem fordulnak elő. Nincsenek mamutok, kardfogú tigrisek, dinoszauruszok; hogy csak a legnépszerűbbeket említsük. De rengeteg olyan élőlény maradványai kerültek elő, amelyek az előbbieknél még régebben éltek. Jellemző, hogy minél fejlettebb egy csoport, annál később bukkantak fel. Azokban a 3,5 milliárd éves kőzetekben, amelyek az élet első nyomait tartalmazzák, még csak mikroorganizmusokat találtak. A legrégebbi egyértelműen állatnak nevezhető lények - amelye férgekre emlékeztettek - 700 millió évesek. Az első gerincesek 400 millió, az első emlősök 200 millió éve jelentek meg.

Az egész élővilág közös ősét bizonyítja az örökítő anyag működésének egységessége. Minden élőlény, függetlenül attól, hogy életmódjában, külső megjelenésében mennyire különbözik másoktól, a gének szintjén pontosan ugyanazta a nyelvet beszéli. A genetikai szótár 64, egyenként hárombetűs DNS-szóból áll. Ezek a bázishármasok teljesen önkényesek; nem fedezhető fel semmiféle összefüggés, amely az általuk meghatározott aminosavnak valamely tulajdonságát meghatározná. Elképzelhetetlenül kicsi az esélye annak, hogy eme önkényes jelentések szótára kétszer azonos módon jelenjen meg.
Miután a tudomány kezébe került a kulcs az élőlények tulajdonságait hordozó molekulák szerkezetének felderítéséhez, a természetes, leszármazáson alapuló rendszerezéshez úgy hasonlíthatunk össze molekuláris "mondatokat", mint ahogy koponyákat, vagy lábszárcsontokat. Olyan fehérjék alapján, amelyek minden élőlényben megtalálhatók (pl. citokrómok), molekuláris törzsfákat lehet felépíteni. Minél közelebbi rokon két faj, annál kevesebb különbséget találunk az alkotó aminosavak minőségében.

Dél-amerikai utazásai során Darwin azt tapasztalta, hogy az általa látott fajok besorolása a megtett távolsággal egyre bizonytalanabbá válik, még tovább utazva pedig azonos körülmények között egy világosan elkülöníthető másik faj található. Minél nagyobb a távolság, annál nagyobb a módosulás mértéke, hacsak valamilyen természeti akadály (pl. magas hegység, tengerszoros) nincs közben, amely megszakítja a folyamatos átmenetet. Mindebből egyrészt azt vonta le tanulságul, hogy a fajok nem azonosíthatók a jegyeik alapján, mivel azok az egyedek és a földrajzi helyzet függvényében változékonyak. Másrészt pedig azt, hogy a tapasztalt mintázat nem egyéb, mint a vándorlás és leszármazás következtében lezajlott változások "lenyomata". Mindezt a modern biokémia korában a molekulák vizsgálatával is bizonyítani lehet. Emberi települések kormeghatározása alapján rekonstruált vándorlási útvonalak pontosan megegyeznek azokkal, amelyekre gének leszármazási fája alapján lehet következtetni.

Az evolúciós változások fokozatosak, és ha nem is áll rendelkezésre minden esetben olyan, leletekkel gazdagon alátámasztott fejlődési sorozat, mint a lovak, vagy az ormányosok esetében, gyakran lehet a leszármazottak testében olyan nyomokat találni, amelyek őseikre utalnak. Így például az óriáskígyófélék (Boidae) családjában felfedezhető a hátsó végtag maradványa egy pár karomszerű függelékként, valamint a függesztőöv a test belsejében. Az úszó sapkacsigán még ott látjuk ősei házának haszontalan csökevényét; abba visszahúzódni már nem képes.

A vakond nemzetségén belül a mi európai vakondunk az egyetlen faj, amelynek még működőképes a szeme. Az összes rokonánál már csak a bőr alá húzódott csökevény. Ez a rokonok közötti összehasonlítás jól példázza a földalatti életmód következtében használatból kieső szerv elkorcsosulásának folymatát.
A nevezetes solenhofeni ősmadár, az Archaeopteryx teste különös ötvözetét képviseli a hüllők és a madarak megszokott bélyegeinek. Az ősökre utalnak a szárnyon még megtalálható szabadon álló ujjak, a fogas állkapcsok, a hosszú, szabad csigolyákból álló farok és a tömör csontok. Előre, a madarak irányába mutat a tollazat, a koponyacsontok tökéletes összenövése, a lapockák alakja, a kulcscsontok villaszerű összenövése, a hátsó végtagok felépítése.

 A ma élő állatok egyedfejlődését tanulmányozva azt látjuk, hogy a megtermékenyített petesejt osztódásai teljesen hasonló módon történnek. Az embriók különbségei csak később, fokozatosan alakulnak ki. Minél közelebbi rokon fajok fejlődését vetjük össze, annál hosszabb a hasonló fejlődés ideje az egészen belül. Az egyedfejlődés során megjelennek olyan szervek, amelyek a fejletlenebb állatokban jellemzők. Később aztán, ha a kifejlett egyedre nem jellemzők, vissza is fejlődnek. Így például az emberi embrió is rendelkezik egy ideig a halakra jellemző kopoltyűkkal. A hatodik héten farkuk is van, amely később visszafejlődik. A kopoltyúk nem csak az embernél, hanem az összes gerincesnél megjelennek; ez egyértelműen arra utal, hogy közös őssel rendelkeznek, amely kopoltyúval lélegzett.

Különleges példája az egyedfejlődésben visszatükröződő egykori átalakulási folymatnak a félszegúszó-alakú halak esete. Ezek a tenger fenekére lapult életmódhoz alkalmazkodtak. Előnyös számukra, hogy testük lapos, és körvonalaik elmosódnak. Őseik azonban kétoldalról lapítottak lévén ha az alzathoz simuláshoz az oldalukra fordultak, az egyik szemük lefelé nézett, használhatatlanná vált. Az evolúcióban igen furcsa módon úgy nyert feloldást ez a probléma, hogy az alulra kerülendő szem fokozatosan a másik oldalra vándorolt. Ezt a folyamatot egyedfejlődése során mindegyikük megismétli. Fiatal korában a víz felszíne közelében úszkál, teste szimmetrikus és függőlegesen lapított, mint pl. az ismert keszegeké. Ezután a koponya sajátos, részaránytalan fejlődésnek indul, ami közben az egyik szeme átkerül a másik oldalára. Ez már megfelelő a fenéklakó életmódhoz, de a kifejlett félszegúszó úgy néz ki, mintha Picasso festette volna.

Ez a tökéletlenség ékes bizonyítéka a fokozatos változásnak, amely kialakulásához vezetett. Nincs olyan értelmes tervező, aki így alkotta volna meg a félszegúszót a rajzasztalon. Az értelmes minta az lett volna, amit a hasonló életmódú rájákon látunk (ők jóval távolabbi rokonok - porcoshalak - így semmi közük a félszegúszók kialakulásához). Ott a test hát-hasi irányban lapított, tehát a szemekkel semmi probléma nincsen.
Szintén az evolúciós folyamatból következő tökéletlenség figyelhető meg a gerincesek szemének ideghártyájában. Ha a szemmel analóg optikai eszköz tudatos tervezés eredménye volna, minden mérnök magától értetődően a fotocellákat tenné a fény irányában első helyre, és a vezetékeket mögéjük, ahol már nincsenek a fény útjában. A retinában viszont ennek éppen az ellentétét találjuk, a csapok és pálcikák kívül helyezkednek el, a fénynek át kell verekednie magát az összes idegsejten és nyúlványon, amíg végül eljuthat oda, ahol a felfogása megtörténik. És itt is létezik egy tökéletesebb verzió: a legfejlettebb puhatestűek hólyagszeme felépítésben és működésben a gerincesekével analóg, ámde abban a fényreceptorok és a hozzájuk kapcsolódó idegsejtek a célszerű sorrendben helyezkednek el.

Evolúciós változásokat mindennapjainkban is tapasztalhatunk olyan szervezetek esetében, amelyeknek életciklusa elég rövid ahhoz, hogy az eltérések szembetűnjenek, és elég sok van belőlük ahhoz, hogy kis valószínűségű események is megessenek a nagy sokaságban. Ilyenek például a betegségeink egyik részéért felelős baktériumok. A gyógyszerek egyik csoportja ellenük szolgál; ezeket antibiotikumoknak szokták nevezni. Hosszabb távra visszaemlékező olvasók számára ismerősek lehetnek olyan nevek, mint Penicillin, Beacillin, Vegacillin, Maripen. Miért tűntek el ezek? Nem csupán a gyártók szeszélyes névadásai miatt, hanem azért, mert fokozatosan elvesztették a hatásukat. De mi is a hatásuk lényege? Az, hogy a mikrobák anyagcseréje számára mérgezően hatnak. A sok millió, sőt, milliárd kórokozó között azonban felbukkannak olyan egyedek, amelyek valamely tulajdonságuk megváltozása - mutáció - következtében nem érzékenyek a szerre. Ezek a példányok nem pusztulnak el, hanem a rájuk jellemző viharos gyorsasággal tovább szaporodnak. Akit az ő utódaik fertőznek meg, azt már a régi gyógyszer nem fogja meggyógyítani. Hasonló folyamatokat láthatunk a mezőgazdaságban a levéltetvek, a burgonyabogár, és más, nagy tömegben jelentkező kártevők, illetve az ellenük forgalmazott permetezőszerek esetében. A korábban mérgezőnek számító vegyi anyaggal szemben kialakuló rezisztencia nem más, mint egy apró, de számunkra feltűnő lépés az evolúció folyamatában.

És azok az esetek is nyilvánvalók, amikor maga az ember veszi át az élőlényekre ható szelekciós tényezők szerepét. A tenyésztett állatok, termesztett növények olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek szembetűnően különböznek a vad őseiktől. A nemesítés céltudatos folyamata azért sokkal gyorsabb, mint a természetben spontán tapasztalható változások, mert a nemesítést végző azonnal, teljes hatásfokkal kiválasztja a legnagyobbat, legfinomabbat termő gyümölcsöt, a legjobban tejelő tehenet, stb. Őket szaporítja tovább, a kevésbé előnyös tulajdonságokat mutató testvéreiket pedig nem. Az új tulajdonságokat mutató egyedek génállománya tehát azonnal dominálhat a következő generációban, nem csak elenyésző hányadát adja, mint a természetes populációkban.