Kezdetben vala a babos pogácsa, amelyről sokáig nem tudék. Egy ismerős hívá fel rá a figyelmemet, és megvilágítá, hogy hasonlatos ízvilágú a tepertőshöz. És mondám, hogy ez jó.
De nyughatatlan szellemű lévén máris keresém a továbblépést. Olyan pogácsát, amely még tökéletesebben formázná tepertős rokonságát anélkül, hogy az immár úri fényúzés árkategóriájába emelkedett pirult zsírszalonnát tartalmazni kényszerülne. És felmerűle bennem a pörkölt, sózott földimogyoró képzete, és alkalmazám rá a virtuális aromaérzékelés misztériumát. És heurékát nyilváníték ki. És lőn a babos-földimogyorós pogácsa. És mondám ismét, hogy ez jó...
20 dkg tarkababot annak rendje és módja szerint beáztatok, majd puhára főzöm. Ezután pépesíteni kell, amit a legegyszerűbben villával alaposan áttörve szoktam elkövetni. Langyosra hűlve elkeverem egy tojással, két evőkanál cukorral, 10 dkg liszttel, és fél csomag (25 g) élesztővel. Ezt a kovászt megkelesztem, aztán hozzáteszem a többi anyagot: 20 dkg zsírt, 5 dkg margarint, további 40 dkg lisztet, 15 dkg őrölt sós földimogyorót, 2 - 2 evőkanál búzacsírát és korpát, egy mokkáskanál pirospaprikát, ízlés szerint sót, borsot. Ha szükséges, a tészta puhaságát tejföllel állítom be.
A pogácsát forró sütőben érdemes sütni. Azonban a leírt tészta meglehetősen kényes portéka: igen hirtelen indul erős sötétedésnek. A rendelkezésemre álló sütőben kb. 15 perc az ideje, de ezt feltehetően mindenkinek adaptálnia kell a sajátjára.
2013. december 21., szombat
2013. december 15., vasárnap
Az én marlenkám
A marlenka nevébe az Index fórumon botlottam bele. Miután nagyon dicsérték, meg a leírások alapján úgy gondoltam, nekem is tetszene, elhatároztam, hogy megsütöm.
A tészta eléggé hasonló jellegű a mézes zserbónak titulált süteményéhez. Egy motívum zavart nagyon a fellelt receptváltozatokban: azt írták, hogy szódabikarbónát és ecetet kell összekeverni. Ezt én teljesen képtelennek, és értelmetlennek tartom, mert a két anyag gyors kémiai folyamattal elreagál egymással:
A következő tésztát állítottam össze: 10 dkg margarin, 5 dkg zsír, 2 evőkanál méz, 25 dkg cukor, 2 tojás, 1 csapott evőkanál szódabikarbóna a liszt közé keverve, 70 dkg liszt, 1 kávéskanál kakaó, 1 mokkáskanál őrült fahéj, 1 mokkáskanál őrült szerecsendió, annyi tejföl, hogy jól nyújtható tészta legyen.
Ebből négy lapot sütöttem úgy, hogy a tésztaadagokat a megfelelő méretű sütőpapíron nyújtottam ki, így nagyobb fejtörés nélkül lehet a tepsibe tenni. Elég gyorsan sötétedik, nem árt résen lenni a sütésnél. A kész lapok a mézesekre jellemző módon merevek, törékenyek.
A krémhez eredetileg az az eljárás, hogy sűrített tejet kell konzervben vagy zárt üvegben 3 órát főzni vízfürdőben. Első alkalommal ezt becsületesen végig is csináltam. Az előírás pontos, tényleg a 3. óra lejártával lett tejeskávészínű, karamelles, krémes.
Szívesen sütök-főzök, de a 3 órás tortúrát már sokalltam. Nem beszélve arról, hogy a sűrített tej drága, és leginkább tubusban árulják, amit nem ajánlatos forró vízbe rakni, mert kicsavarodik a vége. Ezért a következő alternatívát dolgoztam ki: egy zacskó karamell ízű pudingport úgy készítettem el, hogy a hozzá kimért cukorból is karamellt olvasztottam. Ezt kevertem bele kihűlés után 25 dkg puha vajba. Hogy a tej-íz se maradjon ki, tettem még hozzá tejport. A krémhez kell még 25 dkg darált dió, ízlés szerint cukor, meg némi konyak, vagy rum.
[Szerkesztés:] Az aktuális példány esetében a krémbe is tettem mézet. Nem ártott meg neki. A rumot pedig nem a krémbe kevertem, mert csak nehezebben kezelhető, ha lágyítom. Inkább a tésztalapokat ecseteltem be vele krémkenés előtt.
A krém a lapok közé kerül, a tetejére csokoládémáz. Érdemes a tervezett fogyasztás előtt két nappal összeállítani, mert idő kell, amíg a tészta megpuhul.
Megjegyzés: a használt tejpor mennyiségét azért hagytam ki a leírásból, mert előre nem meghatározható. Frissen bontva gyengébb az a tartósított tej-íze, amiért beleteszem, állás közben erősödik, akkor kevesebb kell belőle. Valószínűleg a márkától is függ, de nincs összehasonlítási alapom.
A tészta eléggé hasonló jellegű a mézes zserbónak titulált süteményéhez. Egy motívum zavart nagyon a fellelt receptváltozatokban: azt írták, hogy szódabikarbónát és ecetet kell összekeverni. Ezt én teljesen képtelennek, és értelmetlennek tartom, mert a két anyag gyors kémiai folyamattal elreagál egymással:
NaHCO3 + CH3COOH = CH3COONa + CO2 + H2O
A szódabikarbóna használatos mézes sütemények felfújására, de ahhoz sütés közben kell elbomlania, nem akkor, amikor még tészta sincs. Tehát ezt nem voltam hajlandó kipróbálni.A következő tésztát állítottam össze: 10 dkg margarin, 5 dkg zsír, 2 evőkanál méz, 25 dkg cukor, 2 tojás, 1 csapott evőkanál szódabikarbóna a liszt közé keverve, 70 dkg liszt, 1 kávéskanál kakaó, 1 mokkáskanál őrült fahéj, 1 mokkáskanál őrült szerecsendió, annyi tejföl, hogy jól nyújtható tészta legyen.
Ebből négy lapot sütöttem úgy, hogy a tésztaadagokat a megfelelő méretű sütőpapíron nyújtottam ki, így nagyobb fejtörés nélkül lehet a tepsibe tenni. Elég gyorsan sötétedik, nem árt résen lenni a sütésnél. A kész lapok a mézesekre jellemző módon merevek, törékenyek.
A krémhez eredetileg az az eljárás, hogy sűrített tejet kell konzervben vagy zárt üvegben 3 órát főzni vízfürdőben. Első alkalommal ezt becsületesen végig is csináltam. Az előírás pontos, tényleg a 3. óra lejártával lett tejeskávészínű, karamelles, krémes.
Szívesen sütök-főzök, de a 3 órás tortúrát már sokalltam. Nem beszélve arról, hogy a sűrített tej drága, és leginkább tubusban árulják, amit nem ajánlatos forró vízbe rakni, mert kicsavarodik a vége. Ezért a következő alternatívát dolgoztam ki: egy zacskó karamell ízű pudingport úgy készítettem el, hogy a hozzá kimért cukorból is karamellt olvasztottam. Ezt kevertem bele kihűlés után 25 dkg puha vajba. Hogy a tej-íz se maradjon ki, tettem még hozzá tejport. A krémhez kell még 25 dkg darált dió, ízlés szerint cukor, meg némi konyak, vagy rum.
[Szerkesztés:] Az aktuális példány esetében a krémbe is tettem mézet. Nem ártott meg neki. A rumot pedig nem a krémbe kevertem, mert csak nehezebben kezelhető, ha lágyítom. Inkább a tésztalapokat ecseteltem be vele krémkenés előtt.
A krém a lapok közé kerül, a tetejére csokoládémáz. Érdemes a tervezett fogyasztás előtt két nappal összeállítani, mert idő kell, amíg a tészta megpuhul.
Megjegyzés: a használt tejpor mennyiségét azért hagytam ki a leírásból, mert előre nem meghatározható. Frissen bontva gyengébb az a tartósított tej-íze, amiért beleteszem, állás közben erősödik, akkor kevesebb kell belőle. Valószínűleg a márkától is függ, de nincs összehasonlítási alapom.
2013. november 27., szerda
Mai zenei ajánlatom
Az alább ajánlott video jó hosszú, 1 óra 18 perces. Tuva népzenei műsor a Huun-Huur-Tu együttestől. A tuvák sokféle különleges ének-technikát használnak. A mély torokhangok és a magas fejhangok mellett különlegesség a doromb-ének, azaz az alaprezgés felharmonikusait modulálják. Így egyszerre 2 - 4 hangot ad ki egyetlen ember.
2013. október 30., szerda
Kate a Kubuntu 13.10-ben
A Kate korábbi verziójában hozzászoktam ahhoz a fenomenális viselkedéshez, hogy ha rákattintok egy páros határolóra (zárójel, kapcsos zárójel), akkor háttérszínezéssel kiemeli a párjáig terjedő szövegrészt. A jelen verzió első használatakor bosszankodva észleltem, hogy nem teszi ezt. Sőt, még csak a határolójel párját sem emeli ki, mint régebben. Tűvé tettem a beállításokat, jó darabig sikertelenül. Aztán most megleltem a megoldást. A Nézet menüben van egy Összeállítás menüpont. Ez alapértelmezetten Normal beállítást mutatott. Átállítottam KDE-re, és immár működik a párkeresés.
Azért ehhez máskor nem kellett leizzadni...
Azért ehhez máskor nem kellett leizzadni...
2013. október 24., csütörtök
Kubuntu 13.10 PHP problémák
Errare humanum est - mondta a fáma szerint a sündisznó, miközben lemászott a súrolókeféről...
Ez a programozókra is vonatkozik. Sokadik kiadását használom a Kubuntunak, mindegyikben voltak problémák, és mindig másutt. A 13.10 esetében a phpMyAdmin használatba vétele közben találtam zökkenőket.
Elindítani sikerült, de háromféle piros hátterű üzenet is rontotta a képet. Az első szerint nem tudott csatlakozni a kontroll-felhasználóval. (Connection for controluser as defined in your configuration failed.) A második szerint hiányoztak a feltételei néhány fejlett szolgáltatás működésének. Ezt a kettőt megoldani látszott a következő információ:
http://stackoverflow.com/questions/11506224/connection-for-controluser-as-defined-in-your-configuration-failed-phpmyadmin-xa
Rendszergazdiként belátogattam a /etc/phpmyadmin mappába, ott a config-db.php fájlban rendbetettem a controluser dolgát, és ellenőriztem a config.inc.php-ben a linken szereplő beállításokat. Ezután lefuttattam a create_tables.sql fájlt. És annak rendje és módja szerint fel is hangzott a zsörtölődés, mert az eredmény negatív volt. A felhasználó ugyan elnyerte a mandátumát, de az új táblákról nem akart tudomást venni a program. Aztán másodszori kísérlet után vettem észre, hogy a config fájlban a táblanevek egy alávonással szerepelnek, az sql fájl viszont dupla alávonással hozza létre őket. Tehát eldobáltam a táblákat, az sql fájlban mindegyik névből kiirtottam a létszám fölötti alávonást, és úgy futtattam le ismét.
Maradt még a harmadik piros üzenet. Erre is leltem megoldást:
http://stackoverflow.com/questions/19446679/mcrypt-not-present-after-ubuntu-upgrade-to-13-10
A phpMyAdmin térségeiben úgy tűnik, helyreállt a béke.
Ez a programozókra is vonatkozik. Sokadik kiadását használom a Kubuntunak, mindegyikben voltak problémák, és mindig másutt. A 13.10 esetében a phpMyAdmin használatba vétele közben találtam zökkenőket.
Elindítani sikerült, de háromféle piros hátterű üzenet is rontotta a képet. Az első szerint nem tudott csatlakozni a kontroll-felhasználóval. (Connection for controluser as defined in your configuration failed.) A második szerint hiányoztak a feltételei néhány fejlett szolgáltatás működésének. Ezt a kettőt megoldani látszott a következő információ:
http://stackoverflow.com/questions/11506224/connection-for-controluser-as-defined-in-your-configuration-failed-phpmyadmin-xa
Rendszergazdiként belátogattam a /etc/phpmyadmin mappába, ott a config-db.php fájlban rendbetettem a controluser dolgát, és ellenőriztem a config.inc.php-ben a linken szereplő beállításokat. Ezután lefuttattam a create_tables.sql fájlt. És annak rendje és módja szerint fel is hangzott a zsörtölődés, mert az eredmény negatív volt. A felhasználó ugyan elnyerte a mandátumát, de az új táblákról nem akart tudomást venni a program. Aztán másodszori kísérlet után vettem észre, hogy a config fájlban a táblanevek egy alávonással szerepelnek, az sql fájl viszont dupla alávonással hozza létre őket. Tehát eldobáltam a táblákat, az sql fájlban mindegyik névből kiirtottam a létszám fölötti alávonást, és úgy futtattam le ismét.
Maradt még a harmadik piros üzenet. Erre is leltem megoldást:
http://stackoverflow.com/questions/19446679/mcrypt-not-present-after-ubuntu-upgrade-to-13-10
A phpMyAdmin térségeiben úgy tűnik, helyreállt a béke.
2013. október 19., szombat
Kubuntu 13.10 tapasztalatok
Az idők szavára hallgatva új kiadást telepítettem az operációs rendszerből.
Az első megosztanivalóm mindjárt a telepítésre vonatkozik. Mivel már nem CD, hanem DVD képet lehet letölteni, abból pedig éppen nincs újraírhatóm, pendrive-ról telepítettem. A Gigabyte gyártmányú alaplapoknál sok problémáról olvastam a pendrive-ról bootolással kapcsolatban. Szerencsére nálam ilyen nem lépett fel (GA-H55M-S2), csak egy dolgot furcsállottam: a BIOS-ban USB-HDD eszközt kellett választani ahhoz, hogy elinduljon róla.
A Cairo-Dock aktuális verziója sajnos nem elég kiforrott. Többször is próbáltam működésre bírni, de hiába. Megnyílik a beállítóablak, aztán akár rögtön bezárom, akár próbálok néhány tulajdonságot testreszabni, maga a dokk nem indul el. A beállítóablak pedig átlagban minden negyedik tulajdonság kiválasztásánál dob egy hátast.
Kénytelen voltam másik dokkoló után nézni, végül a Docky nevűt telepítettem. Ennek kevesebb a beállítási lehetősége, de legalább működik.
Mivel a különféle multimédiás állományok hangereje elég változó, jó, ha kézre esik egy hangerőszabályozó. Korábban ez a Cairo-Dock kisalkalmazása volt, most másikat kellett keresni. A KMix torka sajnos szintén véres. Indulás helyett egy zavaros hibaüzenetet ad. Ezt megleltem a bejelentett bugok között, szóval talán kijavítják, de addig is kell valami. A KDE Plasma Desktop-hoz találtam működőképes hangerőszabályozót, csak azt a kompromisszumot kell megkötnöm, hogy külön szennyezi a szép hátteremet.
Mivel az előző kiadást kihagytam, nekem újdonság volt, hogy megszűnt a Mozilla Firefox KDE-integrációja. A működést szerencsére ez nem érinti, csak a widgetek kinézete kevésbé mutatós.
Az első megosztanivalóm mindjárt a telepítésre vonatkozik. Mivel már nem CD, hanem DVD képet lehet letölteni, abból pedig éppen nincs újraírhatóm, pendrive-ról telepítettem. A Gigabyte gyártmányú alaplapoknál sok problémáról olvastam a pendrive-ról bootolással kapcsolatban. Szerencsére nálam ilyen nem lépett fel (GA-H55M-S2), csak egy dolgot furcsállottam: a BIOS-ban USB-HDD eszközt kellett választani ahhoz, hogy elinduljon róla.
A Cairo-Dock aktuális verziója sajnos nem elég kiforrott. Többször is próbáltam működésre bírni, de hiába. Megnyílik a beállítóablak, aztán akár rögtön bezárom, akár próbálok néhány tulajdonságot testreszabni, maga a dokk nem indul el. A beállítóablak pedig átlagban minden negyedik tulajdonság kiválasztásánál dob egy hátast.
Kénytelen voltam másik dokkoló után nézni, végül a Docky nevűt telepítettem. Ennek kevesebb a beállítási lehetősége, de legalább működik.
Mivel a különféle multimédiás állományok hangereje elég változó, jó, ha kézre esik egy hangerőszabályozó. Korábban ez a Cairo-Dock kisalkalmazása volt, most másikat kellett keresni. A KMix torka sajnos szintén véres. Indulás helyett egy zavaros hibaüzenetet ad. Ezt megleltem a bejelentett bugok között, szóval talán kijavítják, de addig is kell valami. A KDE Plasma Desktop-hoz találtam működőképes hangerőszabályozót, csak azt a kompromisszumot kell megkötnöm, hogy külön szennyezi a szép hátteremet.
Mivel az előző kiadást kihagytam, nekem újdonság volt, hogy megszűnt a Mozilla Firefox KDE-integrációja. A működést szerencsére ez nem érinti, csak a widgetek kinézete kevésbé mutatós.
2013. október 11., péntek
Mai zenei ajánlatom
Mihail Kruglov hangja egy zengő tubáéra emlékeztet. Ludwig Fischer bordalát itt teljesen autentikus környezetben adja elő. Szerintem jobban is sikerült, mint amelyik előadást hangversenyteremből hallottam.
2013. szeptember 29., vasárnap
Piezo gázgyújtó megjavítása
Ez a bejegyzés a korábbiakkal szemben tényleg webnapló-jellegű.
A kiindulás, hogy kb. fél éve vettem egy piezo gázgyújtót. Azt már korábbról tudtam, hogy érzékeny arra, milyen távolságba helyezem a gázrózsához. Eleinte szépen gyújtott, aztán egyre kelletlenebbül. Végül már csak olykor-olykor jött össze neki. Pedig hallatszott a szikrázás hangja, de látni nem lehetett.
Belenéztem, és úgy találtam, hogy ad szikrát, de az nagyon laposan, a felület mellett üt át, ahol vagy nem jár a gáz, vagy a hűtő hatás miatt nem lobban be. A szikra egyik vége az eszköz középvonalában elhelyezett elektróda oldalánál, a műanyagburkolat résében volt. Ahelyett, hogy az elektróda végéből a külső fémkeretből kialakított másik csúcs felé tartott volna.
Fogtam egy tubus műanyagalapú ragasztót, és azzal kitöltöttem a rést.
Azóta úgy gyújt, ahogy azt egy ilyen instrumentumtól az ember elvárja.
Az apró, könnyen kivitelezhető bevatkozás megosztásán túl már csak egy költőies kérdésem van: mit keresett ott az a rés? Nem sérülés okozta, hanem az összerakásból származtatható.
Silány tárgyak tömege vesz körül minket. Van, amikor 'csak' a javíthatóságot gátolja a tervezés tök(él)etlensége, van, amikor már a használhatóságot is.
A kiindulás, hogy kb. fél éve vettem egy piezo gázgyújtót. Azt már korábbról tudtam, hogy érzékeny arra, milyen távolságba helyezem a gázrózsához. Eleinte szépen gyújtott, aztán egyre kelletlenebbül. Végül már csak olykor-olykor jött össze neki. Pedig hallatszott a szikrázás hangja, de látni nem lehetett.
Belenéztem, és úgy találtam, hogy ad szikrát, de az nagyon laposan, a felület mellett üt át, ahol vagy nem jár a gáz, vagy a hűtő hatás miatt nem lobban be. A szikra egyik vége az eszköz középvonalában elhelyezett elektróda oldalánál, a műanyagburkolat résében volt. Ahelyett, hogy az elektróda végéből a külső fémkeretből kialakított másik csúcs felé tartott volna.
Fogtam egy tubus műanyagalapú ragasztót, és azzal kitöltöttem a rést.
Azóta úgy gyújt, ahogy azt egy ilyen instrumentumtól az ember elvárja.
Az apró, könnyen kivitelezhető bevatkozás megosztásán túl már csak egy költőies kérdésem van: mit keresett ott az a rés? Nem sérülés okozta, hanem az összerakásból származtatható.
Silány tárgyak tömege vesz körül minket. Van, amikor 'csak' a javíthatóságot gátolja a tervezés tök(él)etlensége, van, amikor már a használhatóságot is.
2013. szeptember 16., hétfő
Mai zenei ajánlatom
A csodálatos hangú orosz basszusok közül következzen Vlagyimir Miller. Igen mély hangokat tud erősen, de mégis kellemes hangszínnel kiénekelni. Kiváló basszus szólista akár közepes méretű kórus mellett is.
Szerencsére sok felvétel található róla a neten. Az első választottam egy látogatók számára szervezett előadás a Valaam kolostorban.
A másik videó fejlécében nem szerepel név szerint, de rá lehet ismerni a hangjára, és a képek némelyikén is látható. Bortnyánszkij harmóniája önmagában is ajánlatra érdemes, de ezzel a mély szólammal különösen.
Szerencsére sok felvétel található róla a neten. Az első választottam egy látogatók számára szervezett előadás a Valaam kolostorban.
A másik videó fejlécében nem szerepel név szerint, de rá lehet ismerni a hangjára, és a képek némelyikén is látható. Bortnyánszkij harmóniája önmagában is ajánlatra érdemes, de ezzel a mély szólammal különösen.
2013. május 28., kedd
Az élővilág Luciferjei
Ha nyár közepe felé csendes, meleg estén erdőben járunk, apró, zöldes fénypontokat láthatunk hosszabb-rövidebb úton mozogni a levegőben. Kicsit nagyobb, hasonló fényecskék pedig mozdulatlanul láthatók a növényzeten. Ezek a szentjánosbogarak.
A fénykibocsátás az élőlények között szaggatott elterjedésű, azaz sokféle, egymással csak igen távoli leszármazási kapcsolatban álló fajnál bukkan fel. Természetszerűleg az élőlények "hideg" úton bocsátanak ki fényt, olyan kémiai reakciók segítségével, amelyek esetében az elemi energiafelszabadulás elegendő egy fénykvantum létrehozásához. A hatásfok közel van a 100 %-hoz, tehát veszélyes hőtermelés nem fenyegeti a kibocsátó szervezetet.
Az evolúcióban alapszabály, hogy csak olyan életműködések maradnak fenn, terjednek el, amelyek az adott faj számára valamilyen szempontból előnyösek. A fény kibocsátásának legkézenfekvőbb értelme az lehet, hogy egy másik egyed érzékelje. A közismert szentjánosbogár, és sok más faj esetében a párok egymásra találását segíti a világítás. (Természetesen akkor, ha ennek sötétben kell történnie.) Más esetekben a leendő táplálékát csalja magához a ragadozó. Vannak azonban olyan alacsonyrendű szervezetek (pl. baktériumok, gombák), amelyeknél nehéz megmagyarázni, mi előnye lehet annak, ha fényt bocsátanak ki. Van olyan elmélet, ami szerint a fénytermelés eredete azokba az időkbe nyúlik vissza, amikor a Föld légköre még oxigénmentes volt. Az élőlények természetesen ehhez a környezethez alkalmazkodtak, az oxigén egyenesen mérgező volt a számukra. Az életfolyamataik során keletkező oxigént úgy tették ártalmatlanná, hogy vízzé alakították; ez a folyamat azonban nagy energiafelszabadulással jár. Az energia pedig fény
formájában kevésbé káros, mint a hő. Tehát a fény eredetileg kiválasztási terméknek volt tekinthető, és lehetnek olyan esetek, amikor máig az maradt. A magasabbrendű élőlények gyakorta elvesztenek olyan képességeket, amelyek a jóval fejletlenebb elődökben a környezethez való alkalmazkodás biokémiai megoldásaiként alakultak ki. Így van ez a világítással is. (Hogy egy másik, jelentős példát említsek, a cellulóz lebontásának képessége is ilyen.) A mélytengeri halak és fejlábúak nem a saját szervezetük erőforrásaival világítanak, hanem olyan szerveik alakultak ki, amelyekben együttélő világító baktériumok találhatók. Ezekben az esetekben bizonyos a fénykibocsátás evolúciós előnye. (És hozzátenném: az evolúción kívül nehéz lenne mással magyarázni az ilyen világítószervek kialakulását.)
Az életfolyamatokból eredő fénykibocsátás - idegen szóval biolumineszcencia - alapjául olyan molekulák szolgálnak, amelyek konjugált* kettőskötéseket tartalmaznak. Általában az ilyen elektronszerkezet energiaállapotai között van a látható fény energiájának megfelelő különbség. Egyéb tulajdonságaikban nagymértékben eltérnek, mégis gyűjtőnéven luciferinként szokták őket emlegetni. (Lucifer magyarul: fényhordozó.) A fénykibocsátó reakciót pedig - amint az az életfolyamatoknál megszokott - enzim felügyeli, ennek a gyűjtőneve luciferáz. A folyamathoz energiaszállító molekula (adenozin-trifoszfát, ATP), és bizonyos ionok szükségesek. Azok a szervezetek, amelyek képesek gyorsan ki- bekapcsolni lámpásukat, elsősorban az ionok útján szabályozzák a reakciót. A baktériumok és gombák fénylése egyenletes, vagy más, lassabban változó körülmények (pl. a hőmérséklet) függvénye. Ezért a világító halak esetében a világítószervet a szemhéjhoz hasonló bőrredő takarhatja el, így tudják változtatni a fényállapotot.
Magyarországon a világító élőlényeket néhány szentjánosbogárfajon kívül csak a baktériumok és gombák képviselik. Utóbbiak között képességét jelző nevet visel a világító tölcsérgomba (Omphalotus olearius).
Ennek a termőteste - azon belül elsősorban a lemezei - is világítanak.
(Legfeljebb nézegetésre használjuk, mert egyébként mérgező, speciális méreganyagai főleg a hányásközpontot tudják tartósan aktiválni...) De sok esetben a gombának csak a közeget átjáró fonalhálózata - a micélium - világít, és ilyenkor a faj nem igazán meghatározható. A fény meglehetősen gyenge, tehát csak teljes sötétségben észlelhető. Szabad szemmel azt se nagyon tudjuk eldönteni, hogy a korhadó fadarab, vagy egyéb bomló szerves anyag derengését éppen gomba, vagy baktérium okozza.
Más tájak gazdagabbak lumineszkáló fajokban; például a szentjánosbogarak családjába több, mint 2000 faj tartozik, de más rovarok is világíthatnak. Egy amerikai pattanóbogár fénye olyan erős, hogy mellette akár olvasni is lehet. Helyi neve cucujo (Pyrophorus noctilucus).
Egy másik rokon bogár lárvájának (Phrixothrix sp.) érdekessége, hogy kétféle színű fényt képes kibocsátani. Olyankor villan fel, ha fenyegetve érzi magát - ez a biolumineszcencia újabb felhasználása, a támadó elriasztása. A szelvények oldalán végigvonuló fénysor miatt a railroad-worm nevet kapta, ez magyarul nagyjából vasút-kukac.
Még nagyobb a választék a tengerekben, ahol a nagyobb mélységekben gyakorlatilag teljes a sötétség, csak a világító élőlények láthatják egymást. A medúzáktól a halakig sokféle állat hordoz magán lámpásokat. A halak között pl. sok olyan van, amely a szája fölött, egy nyúlvány végén visel világító függeléket. A túl közel merészkedő érdeklődőt pedig be lehet kapni.
Végezetül egy kis galéria:
*
Konjugált kettőskötések: a molekulában egyszeres és kétszeres kötések váltakoznak.
Nagy szentjánosbogár (Lampyris noctiluca) nőstény
A fénykibocsátás az élőlények között szaggatott elterjedésű, azaz sokféle, egymással csak igen távoli leszármazási kapcsolatban álló fajnál bukkan fel. Természetszerűleg az élőlények "hideg" úton bocsátanak ki fényt, olyan kémiai reakciók segítségével, amelyek esetében az elemi energiafelszabadulás elegendő egy fénykvantum létrehozásához. A hatásfok közel van a 100 %-hoz, tehát veszélyes hőtermelés nem fenyegeti a kibocsátó szervezetet.
Az evolúcióban alapszabály, hogy csak olyan életműködések maradnak fenn, terjednek el, amelyek az adott faj számára valamilyen szempontból előnyösek. A fény kibocsátásának legkézenfekvőbb értelme az lehet, hogy egy másik egyed érzékelje. A közismert szentjánosbogár, és sok más faj esetében a párok egymásra találását segíti a világítás. (Természetesen akkor, ha ennek sötétben kell történnie.) Más esetekben a leendő táplálékát csalja magához a ragadozó. Vannak azonban olyan alacsonyrendű szervezetek (pl. baktériumok, gombák), amelyeknél nehéz megmagyarázni, mi előnye lehet annak, ha fényt bocsátanak ki. Van olyan elmélet, ami szerint a fénytermelés eredete azokba az időkbe nyúlik vissza, amikor a Föld légköre még oxigénmentes volt. Az élőlények természetesen ehhez a környezethez alkalmazkodtak, az oxigén egyenesen mérgező volt a számukra. Az életfolyamataik során keletkező oxigént úgy tették ártalmatlanná, hogy vízzé alakították; ez a folyamat azonban nagy energiafelszabadulással jár. Az energia pedig fény
formájában kevésbé káros, mint a hő. Tehát a fény eredetileg kiválasztási terméknek volt tekinthető, és lehetnek olyan esetek, amikor máig az maradt. A magasabbrendű élőlények gyakorta elvesztenek olyan képességeket, amelyek a jóval fejletlenebb elődökben a környezethez való alkalmazkodás biokémiai megoldásaiként alakultak ki. Így van ez a világítással is. (Hogy egy másik, jelentős példát említsek, a cellulóz lebontásának képessége is ilyen.) A mélytengeri halak és fejlábúak nem a saját szervezetük erőforrásaival világítanak, hanem olyan szerveik alakultak ki, amelyekben együttélő világító baktériumok találhatók. Ezekben az esetekben bizonyos a fénykibocsátás evolúciós előnye. (És hozzátenném: az evolúción kívül nehéz lenne mással magyarázni az ilyen világítószervek kialakulását.)
Az életfolyamatokból eredő fénykibocsátás - idegen szóval biolumineszcencia - alapjául olyan molekulák szolgálnak, amelyek konjugált* kettőskötéseket tartalmaznak. Általában az ilyen elektronszerkezet energiaállapotai között van a látható fény energiájának megfelelő különbség. Egyéb tulajdonságaikban nagymértékben eltérnek, mégis gyűjtőnéven luciferinként szokták őket emlegetni. (Lucifer magyarul: fényhordozó.) A fénykibocsátó reakciót pedig - amint az az életfolyamatoknál megszokott - enzim felügyeli, ennek a gyűjtőneve luciferáz. A folyamathoz energiaszállító molekula (adenozin-trifoszfát, ATP), és bizonyos ionok szükségesek. Azok a szervezetek, amelyek képesek gyorsan ki- bekapcsolni lámpásukat, elsősorban az ionok útján szabályozzák a reakciót. A baktériumok és gombák fénylése egyenletes, vagy más, lassabban változó körülmények (pl. a hőmérséklet) függvénye. Ezért a világító halak esetében a világítószervet a szemhéjhoz hasonló bőrredő takarhatja el, így tudják változtatni a fényállapotot.
Magyarországon a világító élőlényeket néhány szentjánosbogárfajon kívül csak a baktériumok és gombák képviselik. Utóbbiak között képességét jelző nevet visel a világító tölcsérgomba (Omphalotus olearius).
Ennek a termőteste - azon belül elsősorban a lemezei - is világítanak.
(Legfeljebb nézegetésre használjuk, mert egyébként mérgező, speciális méreganyagai főleg a hányásközpontot tudják tartósan aktiválni...) De sok esetben a gombának csak a közeget átjáró fonalhálózata - a micélium - világít, és ilyenkor a faj nem igazán meghatározható. A fény meglehetősen gyenge, tehát csak teljes sötétségben észlelhető. Szabad szemmel azt se nagyon tudjuk eldönteni, hogy a korhadó fadarab, vagy egyéb bomló szerves anyag derengését éppen gomba, vagy baktérium okozza.
Más tájak gazdagabbak lumineszkáló fajokban; például a szentjánosbogarak családjába több, mint 2000 faj tartozik, de más rovarok is világíthatnak. Egy amerikai pattanóbogár fénye olyan erős, hogy mellette akár olvasni is lehet. Helyi neve cucujo (Pyrophorus noctilucus).
Egy másik rokon bogár lárvájának (Phrixothrix sp.) érdekessége, hogy kétféle színű fényt képes kibocsátani. Olyankor villan fel, ha fenyegetve érzi magát - ez a biolumineszcencia újabb felhasználása, a támadó elriasztása. A szelvények oldalán végigvonuló fénysor miatt a railroad-worm nevet kapta, ez magyarul nagyjából vasút-kukac.
Még nagyobb a választék a tengerekben, ahol a nagyobb mélységekben gyakorlatilag teljes a sötétség, csak a világító élőlények láthatják egymást. A medúzáktól a halakig sokféle állat hordoz magán lámpásokat. A halak között pl. sok olyan van, amely a szája fölött, egy nyúlvány végén visel világító függeléket. A túl közel merészkedő érdeklődőt pedig be lehet kapni.
Végezetül egy kis galéria:
Világító kígyógombaféle (Mycena lucentipes)
Világító baktériumtelepek tenyészetben
Medúzák
Féreg
Hal
*
Konjugált kettőskötések: a molekulában egyszeres és kétszeres kötések váltakoznak.
2013. május 13., hétfő
Mai zenei ajánlatom
A csodálatos hangú orosz basso profondo énekesek közül a következő Vlagyimir Pavlovics Paszjukov. Számomra az ő tónusa illik a legjobban az ortodox egyházi énekekhez. Ugyanazt a Csesznakov-művet énekli, amit a korábbi posztban Visnyakov.
Ez a feltöltés feljavított hangzású felvétel állóképpel. Ugyanez a darab élő előadásban - sajnos, gyengébb hanggal:
Ez a feltöltés feljavított hangzású felvétel állóképpel. Ugyanez a darab élő előadásban - sajnos, gyengébb hanggal:
2013. április 1., hétfő
Teknősjáték
A számítógépes játékok egyik régi típusa, amelyben felemelkedő-lesüllyedő teknősökön kell átjutni a túlsó partra. Akkor léphetünk rá, ha éppen fenn van, de bármikor vissza is süllyedhet. Egyes vulkáni szigetekkel is játszható lenne.
Vulkáni hegyek víz alatt is keletkeznek, épülnek. Amikor a növekvő kúp teteje áttöri a víz felszínét, új sziget jelenik meg. Azonban nem biztos, hogy meg is marad. Míg a mélyben számottevő eróziós hatás nem működik, a víz felszínén a hullámverés az egyik legerősebb létező igénybevétel. Még tömör lávából álló sziklák is elfogyhatnak, ha a működés hosszabb szünetet tart. A lazább szerkezetű salakkúpokat, tufalerakódásokat még könnyebben elmossa a tenger. A sziget eltűnésének másik lehetséges oka az lehet, ha a felszín visszasüllyed. Például a magmakamra kiürülése könnyen járhat ilyen következménnyel. Az is nehezen jósolható meg, hogy a sziget keletkezése utáni következő kitörés építő, vagy romboló hatású lesz.
Az emberek számára egyrészt a hajózási térképek pontossága miatt érdekesek az ilyen események, másrészt megeshet, hogy valamely érdektől hajtva sürgősen megtelepszenek rajta, a sziget pedig ezt követően "gondolja meg magát", és visszavonul a víz alá, mint Jókai krákja.
1831. júliusában nyugtalanító események zajlottak le a Földközi-tengeren, Szicília partjaitól mintegy 40 km-re délre.
Tenger alatti földlökések, ebből adódó erős hullámverés, dübörgő, morajló hangok a mélyből. Később, egy délután a tenger vize forrongani kezdett, vízoszlopok törtek a magasba, majd vulkáni törmelék is repült a levegőbe. Ezt követően a tűzhányó már csendesebben emelkedett felfelé, estére már kb. öt kilométeres kerületű környezete is lett. Az új földdarab a Ferdinandea nevet kapta.
A névadásról megoszlanak a vélemények; egyik forrás szerint azért, mert Ferdinánd napján született, másik szerint Bourbon Ferdinánd, Szicília királya volt a név ihletője. De stratégiai helyzete miatt több hatalom is a magáénak szerette volna tudni, és mindegyik más néven: Sciacca, Nertita, Corrao, Hotham, Julia, Graham, Ferdinandea. Amíg a diplomaták vitatkoztak, a laza anyagokból álló új földdarab csendesen zsugorodott. Év végére már nem volt min egyezkedni.
A vulkán nem először játszotta el ezt a forgatókönyvet. Mivel elég szembetűnő helyen található, már Arisztotelész, és Plinius is megemlékezik róla. A feljegyzések szerint ez volt a negyedik alkalom, hogy a felszínre került, majd ismét elmerült.
A Csendes-óceán és a Bering-tenger határát az Aleut-szigetek alkotják. Ebben a szigetívben található a Boguszlav (angolosan Bogoslof) sziget. A környzete szintén arról nevezetes, hogy sűrűn változik, mi kerül éppen a felszín fölé.
1766-ban talált először új szigetet egy hajó, amelyet egyszerűen Ship Rock, azaz hajószirt néven jegyeztek fel. 1796-ban egy nagy kitörés
hozta létre a Boguszlav szigetet. A 19. század végére a Ship Rock eltűnt, ellenben létrejött az Új-Boguszlav sziget. A 20. század elején újabb heves vulkáni működés következett be; részint robbanások, amelyek elsősorban a Boguszlav-sziget állományát fogyasztották, részint lávadóm-képződés, amely az Új-Boguszlav szigetet gyarapította. A közelmúltban, 1992-ben újabb lávadóm alakult ki.
A jelenlegi állapot látható a képen; a kisebb, különálló szikla, amely a Castle Rock nevet viseli, a Boguszlav-sziget maradéka, a hosszúkás salakpad a két lávadómmal az Új-Boguszlav sziget.
Japántól délre találhatók az Izu-szigetek, amelyek a Mariana-szigetek felé húzódó vulkános övezet tagjai. A Bayonnaise-szirtek néven szereplő, a vízből kiemelkedő sziklák egy 9 km széles tengeralatti kaldera keleti peremén ülnek. Ezek közelében 1896-ban, 1946-ban, 1952-53-ban ismételten képződtek szigetek.
Az 1952. évi krónika szomorú nevezetessége, hogy miután a Myojin-nak nevezett új sziget erős robbanások következtében megsemmisült (a zajt Tokióban, 200 km távolságra is hallották), egy kutatóhajó a helyén mélységmérést kívánt végezni. Azonban éppen ekkor következett be egy újabb robbanás, amely darabokra szakította. A hajó neve Kioyu Maru volt. 1953-ban további két sziget alakult ki - a Myojin II és III, de az év végére mindkettőnek nyoma veszett.
A Tonga szigetek a Csendes-óceán déli részén Új-Zélandtól észak-északkeleti irányban helyezkednek el, vulkanikusak. 1865-ben a Falcon angol hadihajó szigetre bukkant olyan helyen, ahol a térkép mély vizet jelzett. A hajóról elnevezték Falcon-szigetnek, és kitűzték rá a brit lobogót.
Későbbi kitörések előbb egy új, 100 m magas csúcsot hoztak létre, majd 1889-ben a sziget eltűnt. 1927-ben ugyanazon a helyen újabb vulkáni működés megint létrehozta; ekkor Tonga királyság nevében vették birtokba. 1949-re azonban a birtok ismét a tenger alá került.
Az Azori-szigetek között szintén előfordult, hogy a keletkezett új földdarab megszűnt létezni. Elsősorban Sao Miguel környékéről maradtak ilyen feljegyzések. Egy 1720-ban keletkezett új sziget 1723-ra eltűnt. 1811-ben újabb, laza anyagokból épült kúp törte át a felszínt, amelyet Szabinának kereszteltek. Nagyjából egy évig állta a hullámok ostromát.
Izland déli partjainál található a Vestmannaeyjar szigetcsoport. Ennek közelében 1963-tól 1967-ig zajlott a tenger alól induló vulkáni tevékenység. A legismertebb képződött sziget neve Surtsey (Surtur tűzóriás az izlandi mitológiában), ez akkorára növekedett, hogy már szárazföldi jellegű lávafolyások is kialakultak rajta. Az ellenálló, tömör kőzetnek, és nagyobb méretének köszönhetően még ma is áll, bár területe csökkent. 1965-ben a közelben két másik kis sziget is képződött, a Syrtlingur, és a Jólnir. Egyik sem bizonyult hosszú életűnek.
Surtsey neve típusjelzővé vált; a sekély vízben bekövetkező vulkánkitörésekre használják. Jellemző, hogy a lávával érintkező víz erős gőzrobbanásokat hoz létre, ezek apróra zúzzák a kőzetet, ugyanakkor az nedvesen repül a levegőbe, ami tipikus, kakasfarokhoz hasonló kitörési felhőt képez.
Ilyet látunk a Myojin szigetnél készült képen is; de tulajdonképpen bármelyik felsorolt sziget-születésnél készülhettek (volna) hasonlók.
Vulkáni hegyek víz alatt is keletkeznek, épülnek. Amikor a növekvő kúp teteje áttöri a víz felszínét, új sziget jelenik meg. Azonban nem biztos, hogy meg is marad. Míg a mélyben számottevő eróziós hatás nem működik, a víz felszínén a hullámverés az egyik legerősebb létező igénybevétel. Még tömör lávából álló sziklák is elfogyhatnak, ha a működés hosszabb szünetet tart. A lazább szerkezetű salakkúpokat, tufalerakódásokat még könnyebben elmossa a tenger. A sziget eltűnésének másik lehetséges oka az lehet, ha a felszín visszasüllyed. Például a magmakamra kiürülése könnyen járhat ilyen következménnyel. Az is nehezen jósolható meg, hogy a sziget keletkezése utáni következő kitörés építő, vagy romboló hatású lesz.
Az emberek számára egyrészt a hajózási térképek pontossága miatt érdekesek az ilyen események, másrészt megeshet, hogy valamely érdektől hajtva sürgősen megtelepszenek rajta, a sziget pedig ezt követően "gondolja meg magát", és visszavonul a víz alá, mint Jókai krákja.
1831. júliusában nyugtalanító események zajlottak le a Földközi-tengeren, Szicília partjaitól mintegy 40 km-re délre.
Tenger alatti földlökések, ebből adódó erős hullámverés, dübörgő, morajló hangok a mélyből. Később, egy délután a tenger vize forrongani kezdett, vízoszlopok törtek a magasba, majd vulkáni törmelék is repült a levegőbe. Ezt követően a tűzhányó már csendesebben emelkedett felfelé, estére már kb. öt kilométeres kerületű környezete is lett. Az új földdarab a Ferdinandea nevet kapta.
A névadásról megoszlanak a vélemények; egyik forrás szerint azért, mert Ferdinánd napján született, másik szerint Bourbon Ferdinánd, Szicília királya volt a név ihletője. De stratégiai helyzete miatt több hatalom is a magáénak szerette volna tudni, és mindegyik más néven: Sciacca, Nertita, Corrao, Hotham, Julia, Graham, Ferdinandea. Amíg a diplomaták vitatkoztak, a laza anyagokból álló új földdarab csendesen zsugorodott. Év végére már nem volt min egyezkedni.
A vulkán nem először játszotta el ezt a forgatókönyvet. Mivel elég szembetűnő helyen található, már Arisztotelész, és Plinius is megemlékezik róla. A feljegyzések szerint ez volt a negyedik alkalom, hogy a felszínre került, majd ismét elmerült.
A Csendes-óceán és a Bering-tenger határát az Aleut-szigetek alkotják. Ebben a szigetívben található a Boguszlav (angolosan Bogoslof) sziget. A környzete szintén arról nevezetes, hogy sűrűn változik, mi kerül éppen a felszín fölé.
1766-ban talált először új szigetet egy hajó, amelyet egyszerűen Ship Rock, azaz hajószirt néven jegyeztek fel. 1796-ban egy nagy kitörés
hozta létre a Boguszlav szigetet. A 19. század végére a Ship Rock eltűnt, ellenben létrejött az Új-Boguszlav sziget. A 20. század elején újabb heves vulkáni működés következett be; részint robbanások, amelyek elsősorban a Boguszlav-sziget állományát fogyasztották, részint lávadóm-képződés, amely az Új-Boguszlav szigetet gyarapította. A közelmúltban, 1992-ben újabb lávadóm alakult ki.
A jelenlegi állapot látható a képen; a kisebb, különálló szikla, amely a Castle Rock nevet viseli, a Boguszlav-sziget maradéka, a hosszúkás salakpad a két lávadómmal az Új-Boguszlav sziget.
Japántól délre találhatók az Izu-szigetek, amelyek a Mariana-szigetek felé húzódó vulkános övezet tagjai. A Bayonnaise-szirtek néven szereplő, a vízből kiemelkedő sziklák egy 9 km széles tengeralatti kaldera keleti peremén ülnek. Ezek közelében 1896-ban, 1946-ban, 1952-53-ban ismételten képződtek szigetek.
Az 1952. évi krónika szomorú nevezetessége, hogy miután a Myojin-nak nevezett új sziget erős robbanások következtében megsemmisült (a zajt Tokióban, 200 km távolságra is hallották), egy kutatóhajó a helyén mélységmérést kívánt végezni. Azonban éppen ekkor következett be egy újabb robbanás, amely darabokra szakította. A hajó neve Kioyu Maru volt. 1953-ban további két sziget alakult ki - a Myojin II és III, de az év végére mindkettőnek nyoma veszett.
A Tonga szigetek a Csendes-óceán déli részén Új-Zélandtól észak-északkeleti irányban helyezkednek el, vulkanikusak. 1865-ben a Falcon angol hadihajó szigetre bukkant olyan helyen, ahol a térkép mély vizet jelzett. A hajóról elnevezték Falcon-szigetnek, és kitűzték rá a brit lobogót.
Későbbi kitörések előbb egy új, 100 m magas csúcsot hoztak létre, majd 1889-ben a sziget eltűnt. 1927-ben ugyanazon a helyen újabb vulkáni működés megint létrehozta; ekkor Tonga királyság nevében vették birtokba. 1949-re azonban a birtok ismét a tenger alá került.
Az Azori-szigetek között szintén előfordult, hogy a keletkezett új földdarab megszűnt létezni. Elsősorban Sao Miguel környékéről maradtak ilyen feljegyzések. Egy 1720-ban keletkezett új sziget 1723-ra eltűnt. 1811-ben újabb, laza anyagokból épült kúp törte át a felszínt, amelyet Szabinának kereszteltek. Nagyjából egy évig állta a hullámok ostromát.
Izland déli partjainál található a Vestmannaeyjar szigetcsoport. Ennek közelében 1963-tól 1967-ig zajlott a tenger alól induló vulkáni tevékenység. A legismertebb képződött sziget neve Surtsey (Surtur tűzóriás az izlandi mitológiában), ez akkorára növekedett, hogy már szárazföldi jellegű lávafolyások is kialakultak rajta. Az ellenálló, tömör kőzetnek, és nagyobb méretének köszönhetően még ma is áll, bár területe csökkent. 1965-ben a közelben két másik kis sziget is képződött, a Syrtlingur, és a Jólnir. Egyik sem bizonyult hosszú életűnek.
Surtsey neve típusjelzővé vált; a sekély vízben bekövetkező vulkánkitörésekre használják. Jellemző, hogy a lávával érintkező víz erős gőzrobbanásokat hoz létre, ezek apróra zúzzák a kőzetet, ugyanakkor az nedvesen repül a levegőbe, ami tipikus, kakasfarokhoz hasonló kitörési felhőt képez.
Ilyet látunk a Myojin szigetnél készült képen is; de tulajdonképpen bármelyik felsorolt sziget-születésnél készülhettek (volna) hasonlók.
2013. március 27., szerda
Mai zenei ajánlatom
Korábban ajánlottam már csalogányhangú énekesnőket, most a másik szélsőség irányába fordulok. A basso profondo szólam legkiválóbb képviselőit Oroszországban találjuk. Az ortodox egyházi énekekben gyakran fordul elő különösen mély fekvés. Az alábbi video az egyetlen a YouTube-on, amelyen élőben láthatjuk-hallhatjuk Jurij Visnyakovot. Itt csak a záróhangban merül olyan mélységbe, amit kevesen tudnak követni.
A basso profondo énekesek pl. Pável Csesznakov Ne taszíts el öreg koromban című művével tudnak igazán megmutatkozni. A következő felvételen hárman éneklik egyszerre: Jurij Visnyakov, Borisz Csepikov, és Viktor Krjucsenkov. Az utolsó előtti hangot azonban Visnyakov egy oktávval mélyebben énekli, mint a másik kettő!
A basso profondo énekesek pl. Pável Csesznakov Ne taszíts el öreg koromban című művével tudnak igazán megmutatkozni. A következő felvételen hárman éneklik egyszerre: Jurij Visnyakov, Borisz Csepikov, és Viktor Krjucsenkov. Az utolsó előtti hangot azonban Visnyakov egy oktávval mélyebben énekli, mint a másik kettő!
2013. március 17., vasárnap
Régi korok tanúi
Bevezetésül néhány gondolat az élőlények korának meghatározásával kapcsolatban.
Vannak olyan élőlények, amelyek esetében ivartalan úton új egyedek jöhetnek létre. Egysejtűek kettéosztódnak, a növényvilágban és egyes fejletlen állatoknál sarjadzással fejlődnek ki új példányok. Ilyenkor nem teljesen egyértelmű, milyen korúnak tartsuk az adott élőlényt. Hiszen az "előd" nem pusztul el, hanem élete egyenesen folytatódik az "utódban".
Különösen az igen hosszú életű élőlényeknél problémák vannak az anyakönyvezéssel. Nincs feljegyezve, mikor csírázott ki az a bizonyos mag, mikor kelt ki a tojásból az a bizonyos teknős. A testfelépítésből vagy jól megállapítható a kor, vagy nem. És ha azt gondoljuk, hogy igen - pl. a fák évgyűrűi esetében, akkor is lehetnek nehézségek. A leghosszabb egyedi életűnek tartott fenyőknél például elég jellemző, hogy csak néhány ág van éppen életben, tehát nem igazán képződik szabályos évgyűrűkre tagolódott fatest. De a fatest belseje gyakran el is korhad öreg fák esetében.
A legidősebb nyilvántartott egyedi életű élőlény egy szálkástobozú fenyő. Ez 5063 éves, de további információt nem adnak meg róla. Sokáig rekordernek tartott társa, amelyet Matuzsálemnek neveznek, "csak" 4845 éves. A kaliforniai Fehér-hegységben található kb. 3000 m magasságban, de pontos helyét titokban tartják a vandalizmus megakadályozása érdekében.
A szálkástobozú fenyő (Pinus longaeva) nem olyan impozáns kolosszus, mint a mamutfenyő, mindössze 15 m magasságot ér el. A száraz és hideg magashegységi körülmények között igen lassan nő. A nagyon idős példányok törzse vaskos, de szabálytalan, girbegurba. Tűlevelei valószínűleg szintén rekorderek, mert akár 45 évig is zöldek maradhatnak. Ötösével helyezkednek el, 2,5 - 4 cm hosszúak, sötétzöld színűek, a nyalábok belseje felé néző fehér sávval. A tobozok hossza 5 - 10 cm, átmérője 3 - 4 cm.
A pikkelyeken sajátságos nyúlvány található, erről kapta a nevét.
A patagón ciprus (Fitzroya cupressoides) a második helyezett a leghosszabb életű fák között. Egy példányát 3638 évesnek határozták meg évgyűrűi alapján. Ez a ciprus nagyra (40 - 60m magasság, 5 m törzsátmérő) növő fa, amely az Andok vidékén él Chile és Argentína területén.
Levelei aprók, 3 - 6 mm-esek, gömbös tobozkái csupán 8 mm-re nőnek.
Darwin dél-amerikai útján 12,6 m-es törzsátmérőjű példányról is tett említést, de sajnos a fákat erősen vágták a XIX. században.
Bár a leghatalmasabb tömegű faóriás életkorban nem első helyezett, azért mindenképpen említésre méltó az idősek klubjában is. A Sherman tábornokról elnevezett óriás mamutfenyő (Sequoiadendron giganteum) kora feltehetőleg 2300 - 2700 év közé esik. Ez a példány 1,4 m-es magasságban 7,7 m átmérőjű, és csak a törzs 1487 köbméternyi faanyagot jelent. Magassága 83,8 m.
Az óriás mamutfenyő a Sierra Nevada hegységben honos Kaliforniában, 1000 - 2000 m magasságban. Apró (3 - 6 mm), árszerű levelei spirálisan helyezkednek el, toboza tojásdad, 6 - 8 cm-es.
A skóciai Fortingall templomkertjében álló tiszafa becsült kora legalább 2000 év.
A közönséges tiszafa (Taxus baccata) kisebb fává nő; gyakori, hogy már a tövénél elágazik. Levelei laposak, sötétzöldek, a hajtásokon nagyjából egy síkba rendeződnek. Magját pirosra színeződő húsos köpeny burkolja, amely édes ízű.
A növény többi része mérgező, a lovak különösen érzékenyek rá. Fája finom szövetű, kemény, és nehéz - a vízben alámerül. Lassú növekedésű. Magyarországon a Bakonyban, a Miklóspál-hegy északi oldalán van természetes állománya.
A Yakushima szigetén álló, Jomon Sugi nevű japánciprus korára sokféle értéket adnak meg, de ezek közül a legszerényebb is 2170 év. A 16,2 m törzskörméretű fa 300 köbméternyi térfogatú.
A japánciprus (Cryptomeria japonica) nagyra növő fa, a 70 m-t is elérheti. 0,5 - 1 cm hosszú tűlevelei spirálisan helyezkednek el. A ciprusokra jellemző gömbös toboz 1 - 2 cm átmérőjű. Fája vöröses színű, illatos, könnyű, de erős, a korhadásnak ellenálló. Japánban kedvelt alapanyag sokféle célra. A fajt Japánban és Kínában erdészetileg ültetik.
A Jaya Sri Maha Bodhi nevű szent fügefa (Ficus religiosa) tiszteletre méltó kora mellett a legrégebben ültetett faként ismert. Időszámítás előtt 288-ban csírázott a sri-lankai Anuradhapura területén.
A szent füge 30 m magasra, és 3 m törzsátmérőig növő fa nagy (10 - 17 cm hosszú), szív alakú levelekkel, de fügéi aprók, 1 - 1,5 cm-esek.
A tasmán magköpenyciprus (Lagarostrobos franklinii) szintén nagyon lassan nő, és magas kort ér el.
Sajnos, értékes fája miatt ennek is kivágták a legszebb állományait. Finom szövetű, aranysárga színű, és sajátos illatú a benne levő metil-eugenoltól, amely a korhadással szemben is igen ellenállóvá teszi. Bár angol neve Huon fenyő, tulajdonképpen se nem ciprus, se nem fenyő, hanem a Podocarpusok közé tartozik. Levelei egészen aprók, 1 - 3 mm méretűek, spirálisan beborítják az egész hajtást. Toboza bogyóhoz hasonló. A fa kétlaki, tehát külön egyeden fejlődnek a hím és nővirágok.
A legidősebb élő példányok 2000 év körüliek.
A legnagyobb ismert szelídgesztenyefa Szicíliában, az Etna keleti lejtőjén áll Sant'Alfio területén. Törzse 57,9 m körméretű. Helyi neve Castagno dei Cento Cavalli, azaz a száz ló gesztenyéje. Korát legalább 2000 évre becsülik - egyesek 4000-re.
A szelídgesztenye (Castanea sativa) nagyobb termetű ( - 30 m), gyors növekedésű fa. 10 - 20 cm hosszú levelei fogazottak. Makktermése szúrós kupacsban fejlődik. Fája rugalmas, nehezen korhadó. A meszes talajt nem szereti.
Az olajfa (Olea europaea) idős példányai több helyen is fellelhetők a Földközi-tenger mellékén. Koruk 2000 év körüli lehet, egy Kréta szigetén élőnél ezt az évgyűrűk alapján sikerült is igazolni. A fa kisebb termetű, a 15 m magasságot ritkán haladja meg. Az ezüstös levelek 4 - 10 cm hosszúak, 1 - 3 cm szélesek. Az idős példányok törzse szinte mindig barázdált és csavarodott, göcsörtös.
Termése szolgáltatja az olivaolajat, ezért régi korok óta termesztik.
Kedveli a meszes talajt, jól tűri a szárazságot. Lassan növekszik; fája nehéz, kemény, sárga, vagy zöldesbarna színű.
Új-Zéland legidősebb fája egy kaurifenyő, a Te Matua Ngahere (Az Erdő Atyja). Az Északi Szigeten található a Waipoua erdőben. Törzskerülete 16 m fölötti, kora 2000 év körüli.
A kaurifenyő (Agathis australis) 50 m-re növő fa; kérge sima, levelei oválisak, 3 - 7 cm hosszal és 1 cm szélességgel. Átellenes párokban, vagy hármas örvökben állnak. A tobozok 5 - 7 cm átmérőjűek, gömbösek.
Növekedése változó, előbb gyorsul, aztán lassul. Értékes fájáért az állomány 90%-át kipusztították.
Afrika délnyugati részén, a Namib-sivatagban honos egy egyedülálló növény. Felfedezőjéről a Welwitschia nevet kapta (Welwitschia mirabilis). A szigorú körülmények között igen lassan növekszik; legidősebb példányainak korát 2000 év fölé teszik. A hosszú, erős karógyökér tetején fásodó, szabálytalan tölcsér formájú, rövid törzs foglal helyet. Mindössze kettő levelet fejleszt, ezek egymással átellenben állva a növény egész életén át növekednek. Külső részük szalagosan felhasadozik.
.jpg)
Kétlaki, tobozai nektárszerű anyaggal rovarokat vonzanak. Rendszertanilag régebben a nyitvatermők egyik kevésbé ismert családjába (Leplesmagvúak, Gnetophyta) sorolták, újabb irányzatok szerint ez önálló törzs. Közelebbi élő rokona nem ismeretes.
Vannak olyan élőlények, amelyek esetében ivartalan úton új egyedek jöhetnek létre. Egysejtűek kettéosztódnak, a növényvilágban és egyes fejletlen állatoknál sarjadzással fejlődnek ki új példányok. Ilyenkor nem teljesen egyértelmű, milyen korúnak tartsuk az adott élőlényt. Hiszen az "előd" nem pusztul el, hanem élete egyenesen folytatódik az "utódban".
Különösen az igen hosszú életű élőlényeknél problémák vannak az anyakönyvezéssel. Nincs feljegyezve, mikor csírázott ki az a bizonyos mag, mikor kelt ki a tojásból az a bizonyos teknős. A testfelépítésből vagy jól megállapítható a kor, vagy nem. És ha azt gondoljuk, hogy igen - pl. a fák évgyűrűi esetében, akkor is lehetnek nehézségek. A leghosszabb egyedi életűnek tartott fenyőknél például elég jellemző, hogy csak néhány ág van éppen életben, tehát nem igazán képződik szabályos évgyűrűkre tagolódott fatest. De a fatest belseje gyakran el is korhad öreg fák esetében.
A legidősebb nyilvántartott egyedi életű élőlény egy szálkástobozú fenyő. Ez 5063 éves, de további információt nem adnak meg róla. Sokáig rekordernek tartott társa, amelyet Matuzsálemnek neveznek, "csak" 4845 éves. A kaliforniai Fehér-hegységben található kb. 3000 m magasságban, de pontos helyét titokban tartják a vandalizmus megakadályozása érdekében.
A szálkástobozú fenyő (Pinus longaeva) nem olyan impozáns kolosszus, mint a mamutfenyő, mindössze 15 m magasságot ér el. A száraz és hideg magashegységi körülmények között igen lassan nő. A nagyon idős példányok törzse vaskos, de szabálytalan, girbegurba. Tűlevelei valószínűleg szintén rekorderek, mert akár 45 évig is zöldek maradhatnak. Ötösével helyezkednek el, 2,5 - 4 cm hosszúak, sötétzöld színűek, a nyalábok belseje felé néző fehér sávval. A tobozok hossza 5 - 10 cm, átmérője 3 - 4 cm.
A pikkelyeken sajátságos nyúlvány található, erről kapta a nevét.
A patagón ciprus (Fitzroya cupressoides) a második helyezett a leghosszabb életű fák között. Egy példányát 3638 évesnek határozták meg évgyűrűi alapján. Ez a ciprus nagyra (40 - 60m magasság, 5 m törzsátmérő) növő fa, amely az Andok vidékén él Chile és Argentína területén.
Levelei aprók, 3 - 6 mm-esek, gömbös tobozkái csupán 8 mm-re nőnek.
Darwin dél-amerikai útján 12,6 m-es törzsátmérőjű példányról is tett említést, de sajnos a fákat erősen vágták a XIX. században.
Bár a leghatalmasabb tömegű faóriás életkorban nem első helyezett, azért mindenképpen említésre méltó az idősek klubjában is. A Sherman tábornokról elnevezett óriás mamutfenyő (Sequoiadendron giganteum) kora feltehetőleg 2300 - 2700 év közé esik. Ez a példány 1,4 m-es magasságban 7,7 m átmérőjű, és csak a törzs 1487 köbméternyi faanyagot jelent. Magassága 83,8 m.
Az óriás mamutfenyő a Sierra Nevada hegységben honos Kaliforniában, 1000 - 2000 m magasságban. Apró (3 - 6 mm), árszerű levelei spirálisan helyezkednek el, toboza tojásdad, 6 - 8 cm-es.
A skóciai Fortingall templomkertjében álló tiszafa becsült kora legalább 2000 év.
A közönséges tiszafa (Taxus baccata) kisebb fává nő; gyakori, hogy már a tövénél elágazik. Levelei laposak, sötétzöldek, a hajtásokon nagyjából egy síkba rendeződnek. Magját pirosra színeződő húsos köpeny burkolja, amely édes ízű.
A növény többi része mérgező, a lovak különösen érzékenyek rá. Fája finom szövetű, kemény, és nehéz - a vízben alámerül. Lassú növekedésű. Magyarországon a Bakonyban, a Miklóspál-hegy északi oldalán van természetes állománya.
A Yakushima szigetén álló, Jomon Sugi nevű japánciprus korára sokféle értéket adnak meg, de ezek közül a legszerényebb is 2170 év. A 16,2 m törzskörméretű fa 300 köbméternyi térfogatú.
A japánciprus (Cryptomeria japonica) nagyra növő fa, a 70 m-t is elérheti. 0,5 - 1 cm hosszú tűlevelei spirálisan helyezkednek el. A ciprusokra jellemző gömbös toboz 1 - 2 cm átmérőjű. Fája vöröses színű, illatos, könnyű, de erős, a korhadásnak ellenálló. Japánban kedvelt alapanyag sokféle célra. A fajt Japánban és Kínában erdészetileg ültetik.
A Jaya Sri Maha Bodhi nevű szent fügefa (Ficus religiosa) tiszteletre méltó kora mellett a legrégebben ültetett faként ismert. Időszámítás előtt 288-ban csírázott a sri-lankai Anuradhapura területén.
A szent füge 30 m magasra, és 3 m törzsátmérőig növő fa nagy (10 - 17 cm hosszú), szív alakú levelekkel, de fügéi aprók, 1 - 1,5 cm-esek.
A tasmán magköpenyciprus (Lagarostrobos franklinii) szintén nagyon lassan nő, és magas kort ér el.
Sajnos, értékes fája miatt ennek is kivágták a legszebb állományait. Finom szövetű, aranysárga színű, és sajátos illatú a benne levő metil-eugenoltól, amely a korhadással szemben is igen ellenállóvá teszi. Bár angol neve Huon fenyő, tulajdonképpen se nem ciprus, se nem fenyő, hanem a Podocarpusok közé tartozik. Levelei egészen aprók, 1 - 3 mm méretűek, spirálisan beborítják az egész hajtást. Toboza bogyóhoz hasonló. A fa kétlaki, tehát külön egyeden fejlődnek a hím és nővirágok.
A legidősebb élő példányok 2000 év körüliek.
A legnagyobb ismert szelídgesztenyefa Szicíliában, az Etna keleti lejtőjén áll Sant'Alfio területén. Törzse 57,9 m körméretű. Helyi neve Castagno dei Cento Cavalli, azaz a száz ló gesztenyéje. Korát legalább 2000 évre becsülik - egyesek 4000-re.
A szelídgesztenye (Castanea sativa) nagyobb termetű ( - 30 m), gyors növekedésű fa. 10 - 20 cm hosszú levelei fogazottak. Makktermése szúrós kupacsban fejlődik. Fája rugalmas, nehezen korhadó. A meszes talajt nem szereti.
Az olajfa (Olea europaea) idős példányai több helyen is fellelhetők a Földközi-tenger mellékén. Koruk 2000 év körüli lehet, egy Kréta szigetén élőnél ezt az évgyűrűk alapján sikerült is igazolni. A fa kisebb termetű, a 15 m magasságot ritkán haladja meg. Az ezüstös levelek 4 - 10 cm hosszúak, 1 - 3 cm szélesek. Az idős példányok törzse szinte mindig barázdált és csavarodott, göcsörtös.
Ez az olajfa kb. 1500 éves
Termése szolgáltatja az olivaolajat, ezért régi korok óta termesztik.
Kedveli a meszes talajt, jól tűri a szárazságot. Lassan növekszik; fája nehéz, kemény, sárga, vagy zöldesbarna színű.
Új-Zéland legidősebb fája egy kaurifenyő, a Te Matua Ngahere (Az Erdő Atyja). Az Északi Szigeten található a Waipoua erdőben. Törzskerülete 16 m fölötti, kora 2000 év körüli.
A kaurifenyő (Agathis australis) 50 m-re növő fa; kérge sima, levelei oválisak, 3 - 7 cm hosszal és 1 cm szélességgel. Átellenes párokban, vagy hármas örvökben állnak. A tobozok 5 - 7 cm átmérőjűek, gömbösek.
Növekedése változó, előbb gyorsul, aztán lassul. Értékes fájáért az állomány 90%-át kipusztították.
Afrika délnyugati részén, a Namib-sivatagban honos egy egyedülálló növény. Felfedezőjéről a Welwitschia nevet kapta (Welwitschia mirabilis). A szigorú körülmények között igen lassan növekszik; legidősebb példányainak korát 2000 év fölé teszik. A hosszú, erős karógyökér tetején fásodó, szabálytalan tölcsér formájú, rövid törzs foglal helyet. Mindössze kettő levelet fejleszt, ezek egymással átellenben állva a növény egész életén át növekednek. Külső részük szalagosan felhasadozik.
.jpg)
Kétlaki, tobozai nektárszerű anyaggal rovarokat vonzanak. Rendszertanilag régebben a nyitvatermők egyik kevésbé ismert családjába (Leplesmagvúak, Gnetophyta) sorolták, újabb irányzatok szerint ez önálló törzs. Közelebbi élő rokona nem ismeretes.
2013. február 26., kedd
Mai zenei ajánlatom
A régi angol dallammal sokféle feldolgozásban találkozhatunk. Nekem ez a rézfúvós-ötös a kedvencem.
2013. február 21., csütörtök
Kilencszázkettő
A vulkánok iránt érdeklődők számára 1902 nevezetes év. Három olyan kitörés is fűződik hozzá, amelyek kiemelkednek az átlagos működések közül.
A legismertebb kétségkívül a Mont Pelée esete.
Martinique a Kis-Antillák egyik festői képviselője; francia gyarmat. A sziget északi végében emelkedik a Mt Pelée (magyar jelentése: Kopasz hegy). Jelenlegi nyilvántartott magassága 1397 m.
Egy közeli öböl partján terül el St. Pierre, amely a katasztrófa előtt a sziget fővárosa volt. A Mt Pelée utoljára 1851-ben működött, az akkori enyhe kitörés nem okozott sok gondot a környéknek. 1902. április elejétől a fumarolatevékenység érezhetően felerősödött. 23-án a déli és a nyugati oldalon enyhe hamuszórást tapasztaltak. 25-én már egy jelentősebb kitörési felhő képződött, amely kőzettörmeléket is tartalmazott. 27-én egy kirándulócsoport megmászta a hegyet; az Etang Sec nevű kráterben egy kb. 180 m átmérőjű tavat találtak, amelynek egyik oldalán egy 15 m magas törmelékkúpból forró víz áramlott elő folyamatosan. Az egész környéken zavaróan erőssé vált a kénes szag, már a városban is érezni lehetett. Április 30-án a Roxelane és a Rivière des Pères folyók megduzzadtak, köveket és fatörzseket sodortak le a hegyről.
Prècheur és Ste Philomène helységekben hamu hullott. Május másodikán földlökések és hangos robbanások kezdődtek, amelyek sötét hamufelhőt eredményeztek. Május 5-én 13 óra tájban a tenger hirtelen 100 méternyit visszahúzódott, majd visszazúdult a partokra, kicsapott a város alacsonyabb részeire is. A Mt Pelée nyugati oldalán nagy füstfelhő tűnt fel. Az Etang Sec tavának partja pedig átszakadt, forró tartalma a Rivière Blanche folyón rohant le elpusztítva a Guèrin cukorgyárat és 60 - 90 m vastag iszappal borítva be a mellékét. Az üzem dolgozói, és a szintén elpusztult Prècheur jachton tartózkodók nyitották a kitörés áldozatainak listáját - kb. 150 fő.
Május 8-án reggel úgy tűnt, hogy a kitörés lecsillapodott. 7:52-kor azonban erős robbanások után két fekete felhő tört elő a hegy csúcsából. Az egyik percek alatt beborította St Pierre városát, a másik fölfelé tört, és nagy gombafelhőt alkotott. A felhők kezdeti sebességét utólag 600 km/h fölöttire becsülték.
A várost a rázúduló izzófelhő részben lerombolta, részben felgyújtotta. A krónikák mindössze két túlélőt említenek. Az egyik, Auguste Ciparis, egy kőzárkába zárt rab volt; börtönébe csak egy kisebb nyíláson hatolhatott be a forró gáz, de így is súlyos égési sérüléseket szenvedett.
A másik, Léon Lèandre-Compère cipész, aki a véletlennek és jó fizikai felépítésének köszönhette megmenekülését, hiszen közvetlen közelében mindenki más meghalt.
St. Pierre pusztulása után a vulkán még hónapokig aktív maradt.
Május 20-án újabb izzófelhő söpört végig az elpusztított területen, augusztus 30-án pedig újabb települések lakói estek áldozatul: Morne Rouge (800 fő), Ajoupa-Bouillon(250 fő), Basse-Pointe(25 fő), Morne-Capot(10 fő). Októberben kezdődött a már bemutatott lávatű kialakulása.
Néhány adalék a Mt Pelée kitörésével kapcsolatban
A politikusok már akkor és ott is fontosabbnak vélték saját pozíciójuk erősítését a lakosság biztonságánál. A város választásokra készülődött. Bár a vulkán működésének egyre fenyegetőbbé válása sokakat indított arra, hogy elhagyják a környéket, a vezetők megpróbáltak ez ellen kampányt indítani. Egy sebtében toborzott bizottság a lakosság megnyugtatására hivatott jelentést adott közre. Ehhez csatlakozott a helyi lap utolsó kiadása is. Mentségükre csupán annyi szolgálhat, hogy az izzófelhők természetéről még semmit sem tudtak, a veszélyt csak láva- vagy iszapár formájában képzelték el, melyeknek a hegy és a város között húzódó két völgy valóban útját állta volna.
Az áldozatok száma csak becsült érték. Ugyanis néhány százan ugyan elmentek, de a környékről jóval többen éppen St Pierre-ben kerestek menedéket.
Az izzófelhő pusztítását fokozta a városban tárolt sokezer hordónyi rum, amely lángra lobbant. Az égő rum a tengerbe is belefolyt. A tűzvész órákon keresztül tombolt, jóllehet a vulkáni termékek néhány perc alatt átvonultak. Ez a körülmény megnehezítette az izzófelhő saját hatásainak megállapítását.
Végül, de nem utolsósorban a sok áldozatot követelő kitörés irányította rá a tudományos világ figyelmét az izzófelhő-kitörésekre, amelyeket el is nevezték Pelée-típusúnak. Egy Frank Perret nevű mérnök például egész további életét az ilyen jellegű vulkáni tevékenységek megfigyelésének szentelte. A Mt Pelée 1929 - 32-es kitörési ciklusában sok ilyet fényképezett le.
Az izzófelhő forró gázokból és olyan szilárd törmelékből áll, amely még folyamatosan gázt bocsát ki magából. Ennek tulajdonítható, hogy a fluidizálódott részecskék nagy sebességgel, és nagy távolságra képesek mozogni a kialakulás helyétől. Pusztító hatását részben mechanikusan fejti ki, részben magas hőmérsékletével. St Pierre-ben olyan épületekben, amelyeket a tűzvész elkerült, üvegdarabok kerültek elő, amelyeket a felhő meglágyított - vagyis hőmérséklete 600 - 700 °C lehetett. Az izzófelhő (franciául nuée ardente, angolul pyroclastic flow) sok más vulkán esetében is megjelenik, és veszélyezteti a környék lakóit.
Soufrière, St Vincent
Egy nappal St Pierre pusztulása előtt, és viszonylag közel, egy másik vulkán is pusztító kitörést produkált. A soufrière franciául kénes nyílást jelent; valószínűleg nem véletlen, hogy a Kis-Antillákon három tűzhányó is viseli ezt a nevet. A St Vincent szigeti egy 1234 m magas rétegvulkán, amelynek tágas kráterében tó is van.
Az 1902. május 7-i kitörés 1680 ember életébe került; itt is izzófelhők söpörték végig a környéket. Az esemény a Mt Pelée katasztrófájának árnyékában maradt, a hegy neve inkább azért lehet ismerős, mert 1971-ben, és 1979-ben is működött, erről hazánkban is jelentek meg híradások.
Lényeges megjegyezni, hogy az időbeli egyezés és a térbeli közelség ellenére a két vulkán kitörése nem függ össze egymással.
Santa Maria - Santiaguito
A guatemalai Santa Maria szép, hegyes kúpja 3772 m-re emelkedik a tengerszint fölé. Sokáig nem adott semmi életjelt. Aztán 1902 elejétől rengések rázták a hegy környékét. Április 19-én 8,2-es erősségű földlökés is volt, ez a rengés önmagában 2000 emberéletbe került. Október 24-én felszálltak az első hamufelhők. A következő napokban néhány igen erős robbanás színezte az eseményeket. A kitörési felhő 28 km magasra emelkedett, és számottevően szét is terjedt. Egészen San Francisco-ig tapasztalták a jelenlétét (4000 km távolságra), Guatemala délnyugati országrészén pedig számottevő károkat okozott a hamuhullás. Összesen kb. 5,5 köbkilométernyi lazatermék repült a levegőbe. A 19 napig tartó kitörés során a vulkáni kúp délnyugati oldalában 1 km átmérőjű, 300 m mély kráter képződött.
A kitörés halálos áldozatainak számát minimálisan 5000-re becsülik. VEI (Volcanic Explosivity Index, magyarul robbanékonysági mutató) besorolása 6-os, amellyel olyan eseményekkel mérhető össze, mint a Krakatau 1883-as, a Katmai 1912-es, vagy a Pinatubo 1991-es kitörése.
A Santa Maria kráterében 1922-ben új típusú aktivitás vette kezdetét. Nagy viszkozitású, dácitos láva nyomul fölfelé. Több kürtőn keresztül állandóan, de változó sebességgel tör az anyag a felszín felé mind a mai napig. A belőle felépült vulkáni dómot Santiaguitonak nevezik.
A növekedés időnként destabilizálja a lávatömeg részeit, amelyek forró lavinák, izzófelhők formájában terülnek szét a környéken. Ezenkívül néhány lávafolyam is kialakult, amelyek megjelenésén erősen látszik a nagy viszkozitás: a meredek lejtő dacára rövidek, és vaskosak. Nagyobb esőzésekkor laharok (iszapfolyamok) is veszélyeztetik a délnyugati-déli folyóvölgyek mellékét.
A legismertebb kétségkívül a Mont Pelée esete.
Martinique a Kis-Antillák egyik festői képviselője; francia gyarmat. A sziget északi végében emelkedik a Mt Pelée (magyar jelentése: Kopasz hegy). Jelenlegi nyilvántartott magassága 1397 m.
Egy közeli öböl partján terül el St. Pierre, amely a katasztrófa előtt a sziget fővárosa volt. A Mt Pelée utoljára 1851-ben működött, az akkori enyhe kitörés nem okozott sok gondot a környéknek. 1902. április elejétől a fumarolatevékenység érezhetően felerősödött. 23-án a déli és a nyugati oldalon enyhe hamuszórást tapasztaltak. 25-én már egy jelentősebb kitörési felhő képződött, amely kőzettörmeléket is tartalmazott. 27-én egy kirándulócsoport megmászta a hegyet; az Etang Sec nevű kráterben egy kb. 180 m átmérőjű tavat találtak, amelynek egyik oldalán egy 15 m magas törmelékkúpból forró víz áramlott elő folyamatosan. Az egész környéken zavaróan erőssé vált a kénes szag, már a városban is érezni lehetett. Április 30-án a Roxelane és a Rivière des Pères folyók megduzzadtak, köveket és fatörzseket sodortak le a hegyről.
Prècheur és Ste Philomène helységekben hamu hullott. Május másodikán földlökések és hangos robbanások kezdődtek, amelyek sötét hamufelhőt eredményeztek. Május 5-én 13 óra tájban a tenger hirtelen 100 méternyit visszahúzódott, majd visszazúdult a partokra, kicsapott a város alacsonyabb részeire is. A Mt Pelée nyugati oldalán nagy füstfelhő tűnt fel. Az Etang Sec tavának partja pedig átszakadt, forró tartalma a Rivière Blanche folyón rohant le elpusztítva a Guèrin cukorgyárat és 60 - 90 m vastag iszappal borítva be a mellékét. Az üzem dolgozói, és a szintén elpusztult Prècheur jachton tartózkodók nyitották a kitörés áldozatainak listáját - kb. 150 fő.
Május 8-án reggel úgy tűnt, hogy a kitörés lecsillapodott. 7:52-kor azonban erős robbanások után két fekete felhő tört elő a hegy csúcsából. Az egyik percek alatt beborította St Pierre városát, a másik fölfelé tört, és nagy gombafelhőt alkotott. A felhők kezdeti sebességét utólag 600 km/h fölöttire becsülték.
A várost a rázúduló izzófelhő részben lerombolta, részben felgyújtotta. A krónikák mindössze két túlélőt említenek. Az egyik, Auguste Ciparis, egy kőzárkába zárt rab volt; börtönébe csak egy kisebb nyíláson hatolhatott be a forró gáz, de így is súlyos égési sérüléseket szenvedett.
A másik, Léon Lèandre-Compère cipész, aki a véletlennek és jó fizikai felépítésének köszönhette megmenekülését, hiszen közvetlen közelében mindenki más meghalt.
St. Pierre pusztulása után a vulkán még hónapokig aktív maradt.
Néhány adalék a Mt Pelée kitörésével kapcsolatban
A politikusok már akkor és ott is fontosabbnak vélték saját pozíciójuk erősítését a lakosság biztonságánál. A város választásokra készülődött. Bár a vulkán működésének egyre fenyegetőbbé válása sokakat indított arra, hogy elhagyják a környéket, a vezetők megpróbáltak ez ellen kampányt indítani. Egy sebtében toborzott bizottság a lakosság megnyugtatására hivatott jelentést adott közre. Ehhez csatlakozott a helyi lap utolsó kiadása is. Mentségükre csupán annyi szolgálhat, hogy az izzófelhők természetéről még semmit sem tudtak, a veszélyt csak láva- vagy iszapár formájában képzelték el, melyeknek a hegy és a város között húzódó két völgy valóban útját állta volna.
Az áldozatok száma csak becsült érték. Ugyanis néhány százan ugyan elmentek, de a környékről jóval többen éppen St Pierre-ben kerestek menedéket.
Az izzófelhő pusztítását fokozta a városban tárolt sokezer hordónyi rum, amely lángra lobbant. Az égő rum a tengerbe is belefolyt. A tűzvész órákon keresztül tombolt, jóllehet a vulkáni termékek néhány perc alatt átvonultak. Ez a körülmény megnehezítette az izzófelhő saját hatásainak megállapítását.
Végül, de nem utolsósorban a sok áldozatot követelő kitörés irányította rá a tudományos világ figyelmét az izzófelhő-kitörésekre, amelyeket el is nevezték Pelée-típusúnak. Egy Frank Perret nevű mérnök például egész további életét az ilyen jellegű vulkáni tevékenységek megfigyelésének szentelte. A Mt Pelée 1929 - 32-es kitörési ciklusában sok ilyet fényképezett le.
Az izzófelhő forró gázokból és olyan szilárd törmelékből áll, amely még folyamatosan gázt bocsát ki magából. Ennek tulajdonítható, hogy a fluidizálódott részecskék nagy sebességgel, és nagy távolságra képesek mozogni a kialakulás helyétől. Pusztító hatását részben mechanikusan fejti ki, részben magas hőmérsékletével. St Pierre-ben olyan épületekben, amelyeket a tűzvész elkerült, üvegdarabok kerültek elő, amelyeket a felhő meglágyított - vagyis hőmérséklete 600 - 700 °C lehetett. Az izzófelhő (franciául nuée ardente, angolul pyroclastic flow) sok más vulkán esetében is megjelenik, és veszélyezteti a környék lakóit.
Soufrière, St Vincent
Egy nappal St Pierre pusztulása előtt, és viszonylag közel, egy másik vulkán is pusztító kitörést produkált. A soufrière franciául kénes nyílást jelent; valószínűleg nem véletlen, hogy a Kis-Antillákon három tűzhányó is viseli ezt a nevet. A St Vincent szigeti egy 1234 m magas rétegvulkán, amelynek tágas kráterében tó is van.
Az 1902. május 7-i kitörés 1680 ember életébe került; itt is izzófelhők söpörték végig a környéket. Az esemény a Mt Pelée katasztrófájának árnyékában maradt, a hegy neve inkább azért lehet ismerős, mert 1971-ben, és 1979-ben is működött, erről hazánkban is jelentek meg híradások.
Lényeges megjegyezni, hogy az időbeli egyezés és a térbeli közelség ellenére a két vulkán kitörése nem függ össze egymással.
Santa Maria - Santiaguito
A guatemalai Santa Maria szép, hegyes kúpja 3772 m-re emelkedik a tengerszint fölé. Sokáig nem adott semmi életjelt. Aztán 1902 elejétől rengések rázták a hegy környékét. Április 19-én 8,2-es erősségű földlökés is volt, ez a rengés önmagában 2000 emberéletbe került. Október 24-én felszálltak az első hamufelhők. A következő napokban néhány igen erős robbanás színezte az eseményeket. A kitörési felhő 28 km magasra emelkedett, és számottevően szét is terjedt. Egészen San Francisco-ig tapasztalták a jelenlétét (4000 km távolságra), Guatemala délnyugati országrészén pedig számottevő károkat okozott a hamuhullás. Összesen kb. 5,5 köbkilométernyi lazatermék repült a levegőbe. A 19 napig tartó kitörés során a vulkáni kúp délnyugati oldalában 1 km átmérőjű, 300 m mély kráter képződött.
A kitörés halálos áldozatainak számát minimálisan 5000-re becsülik. VEI (Volcanic Explosivity Index, magyarul robbanékonysági mutató) besorolása 6-os, amellyel olyan eseményekkel mérhető össze, mint a Krakatau 1883-as, a Katmai 1912-es, vagy a Pinatubo 1991-es kitörése.
A Santa Maria kráterében 1922-ben új típusú aktivitás vette kezdetét. Nagy viszkozitású, dácitos láva nyomul fölfelé. Több kürtőn keresztül állandóan, de változó sebességgel tör az anyag a felszín felé mind a mai napig. A belőle felépült vulkáni dómot Santiaguitonak nevezik.
A növekedés időnként destabilizálja a lávatömeg részeit, amelyek forró lavinák, izzófelhők formájában terülnek szét a környéken. Ezenkívül néhány lávafolyam is kialakult, amelyek megjelenésén erősen látszik a nagy viszkozitás: a meredek lejtő dacára rövidek, és vaskosak. Nagyobb esőzésekkor laharok (iszapfolyamok) is veszélyeztetik a délnyugati-déli folyóvölgyek mellékét.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)