Almás-diós pite kicsit megreformálva
Kezdjük a történetiségnél: adott volt egy csomó hullott alma, amely már használható, de még nem teljesértékű érettségi fokon vált meg a fájától. És egy adag (legalább 20 dkg) tisztított dióbél, amelyet ideje volt eltüntetni az élelmiszermolyok kandi csápjai elől.
Ez az együttes almás-diós pitébe kívánkozott a fejemben. Ilyet még nem sütöttem, általában csak az alma szokott tésztalapok közé kerülni. A dió viszont izgalmasabb úgy, ha sikerül kissé megpirítani. Pirulni akkor tud, ha kívül van. Tehát az első reform-ötlet az volt, hogy a pite tésztájának nagyobb részét belenyújtóztattam a tepsi aljába, megszórtam dióval. A diót azon a darálón hajtottam le, amely picit gorombább forgácsokat képez belőle. Így betettem sülni, egy emelettel magasabbra, mint a szokásos, hogy inkább a teteje kapja a hőt. Ennek így nem volt bekalibrált ideje, figyelni kellett, mikor színesedik a dió. Ekkor kikaptam, és ráterítettem az almatölteléket. Nálam úgy készül, hogy a reszelt almát ízlés szerint adagolt cukorral párolom, igyekszem a fölösleges nedvességet szélnek ereszteni. A végén teszek hozzá egy kávéskanálnyi őrült fahéjat, és szükség esetén kevés nedvszívó anyagot. Többnyire zsemlemorzsa szokott lenni, de most zabpehellyel próbálkoztam. Tudom ajánlani.
A dió többi részét belegyúrtam a maradék pitetésztába. Mivel több nedvességet nem kapott, ettől szilárdabb lett. Alkalmas volt arra, hogy a durvábbik reszelővel oszlassam el a töltelék tetején. (Ez a technika nem saját találmány.) Úgy gondoltam, a diótartalom ilyen módon megint csak lehetőséget kap a pirulásra. A reszeléket még meghintettem kristálycukorral, mert az édesítendő részt is gyarapítottam. 180 fokon kb. 45 percet töltött a sütőben, mire a tetejét kellően színesnek találtam.
Az eredmény minősége arra ösztönzött, hogy közzétegyem a blogban. Hello, world! :-)
