Vulkánok születése
Bármelyikről legyen is szó, a felhevülő kőzettömeg a hőtágulás következtében kiterjed, tehát feszíti a környezetét. A kiterjedésből az is következik, hogy a fajsúlya kisebb lesz, mint a környezetében levő hidegebb kőzeteké. Végül, de nem utolsósorban a magasabb hőmérséklet csökkenti a viszkozitását - másképp fogalmazva folyósabb lesz. A kiterjedés repedéseket hoz létre a hűvösebb, szilárdabb környezetben, ezeken keresztül a kisebb fajsúlyú magma - ahogyan a mélyben levő kőzetolvadékot nevezzük - emelkedni kezd. A felfelé toluló magma feszítő hatása folytatja a repedések előidézését, a repedezés pedig lökéshullámokat kelt, amelyeket mi itt a föld felszínén földrengésként tartunk számon. Gyakori jelenség, hogy a felszín áttörése előtt azt felemeli, tehát a leendő vulkánkitörés helyén térszínemelkedés, kipúposodás figyelhető meg. Ha az emelkedő magma vízzel, vagy egyéb gázképző anyaggal találkozik útja során, a keletkező gőzök és gázok hamarabb elérik a felszínt, mint a kőzetolvadék. Aztán bekövetkezik annak
kibukkanása is. A felszínre jutott magma már a láva nevet viseli.
Napjainkban a vulkanizmusnak két fő megjelenési formájával találkozunk: a láva előtörhet egy hosszú hasadékból, ami lényegében egy repedés a sziárd kérgen, vagy pedig egy pontban, a legkisebb ellenállás helyén alakul ki egy kitörési csatorna. Az anyagok kijutásának centruma körül aztán a láva és a törmelék felhalmozódik, felépítve a vulkáni hegyet.
Vulkános területen sokszor a már korábban kialakult útvonalat járja be az emelkedő magma, tehát ilyenkor egy olyan vulkán lép működésbe, amely már korábban is létezett. De olykor az is megesik, hogy új helyen tör a felszínre. Ilyenkor új vulkán születik.
A történelmi krónikákban csupán néhány eset szerepel. Valószínűleg ennél több új vulkán keletkezett, csak jelentős részük a tenger színe alatt, mások pedig olyan vidékeken kezdtek működésbe, ahol nem voltak tanúk, vagy ha voltak, nem írtak feljegyzéseket.
Az egyik nevezetes esemény Nápolytól nyugatra, a Flegrei vulkános mezőn történt 1538-ban. A Pozzuolitól észak felé húzódó, la Starza nevezetű síkságot azelőtt tenger borította. Szeptember 29-én a terület földrengések közepette megemelkedett, szárazfölddé vált. A Falconi által közölt egykorú fametszet feltünteti a Monte Nuovo (Új Hegy) tövében húzódó régi tengerpartot (Termine del mare prima), s az előtte szárazra került la Starzán megfeneklett hajót.
Falconi leírásából kitűnik, hogy a la Starza kiemelkedése tíz órával a Monte Nuovo kitörése előtt történt. A kitörési nyílás a 29-ről 30-ra virradó éjszaka keletkezett, reggelre már a vulkáni termékekből alacsony kúp képződött. A kitörés nem tartott túl sokáig - három napig -, és a hevessége is viszonylag mérsékelt volt. Egy Tripergole nevű település, és néhány római villa pusztult el. Pozzuoliban is hamuhullás volt, és a lakosságot a földlökések is megriasztották. Nagy részük elmenekült, és csak később merészkedtek vissza.
A Monte Nuovo egy 130 m magas, kb. 1 km átmérőjű lapos kúp, amely főként laza vulkáni termékekből épül föl. A kráter 400 m átmérőjű és 80 m mély. Kialakulása óta nem mutatott életjelt.
Mexikó vulkános vidékén, Michoacán államban, egy régi vulkán szomszédságában kétszer is "szerencséjük" volt a környék lakóinak. Először 1759-ben egy Jorullo nevű indián gazda birtokán keletkezett a róla elnevezett vulkán, amelynek körzetéban 1774-ig tartott a működés. Az eseményről megemlékezett Alexander von Humboldt is.
A másik eset viszont már a modern korban történt, ezért igen alaposan dokumentált.
1943. február 20-án Pulido Dionisio éppen a kukoricaföldjét szántotta, amikor egy helyen a talaj meghasadt,és záptojásra emlékeztető bűz tört elő. A föld felforrósodott, a mindinkább táguló nyílásból egyre fenyegetőbb füstoszlop gomolygott az ég felé. Dübörgő zaj hallatszott a mélyből, földrengések rázták a környéket. A lakosság elmenekült, a térséget a hatóság lezárta.
Az első néhány héten percenként 30 - 40 robbanás is történt, a füstfelhő 1400 m magasságra emelkedett. Láva február 22-én kezdett ömleni egy 300 m-rel távolabb eső forrásból. Hőmérséklete 1150 Celsius fok volt, 1830 m hosszú, 900 m széles, és 30 m vastag lávafolyamot képezett.
Június 9-én erősebb robbanásos tevékenység kezdődött, a kráter beszakadt, kitágult. A főkráterből is lávafolyam indult el. Ősszel új (parazita) kürtő nyílt, amelyet Zapicho (Kis pajtás) névre kereszteltek. Működése 1944 januárig tartott. Ekkor a másik oldalon keletkezett új kráter, a Taqui. Az innen induló lávafolyam elérte San Juan Parangaricutiro városkát is, ahol csak a templom tornya maradt meg mementóként.
A Parícutin 10 éven keresztül működött meglehetősen nagy intenzitással, akkor elcsendesedett. Növekedése gyors ütemű volt; egy hét alatt 170 méter, 10 hét alatt 330 méter, egy éves korában 450 méter magasságú kúpot alakított ki. Végül 560 m magasságig gyarapodott (a magas térszín miatt a teljes tengerszint feletti magassága 2771 m), alap-átmérője 1,5 km. Tevékenységének tíz esztendeje alatt több mint 40 milliárd tonna anyag került a felszínre. Elpusztultak a környék falvai, és nagy terület vált időlegesen művelésre alkalmatlanná. 1949-ben csaknem ezer ember halálát okozta erős kitöréseivel. Monogenetikus vulkánnak tekinthető, azaz egyetlen folyamatos kitörési időszaka volt, és nem valószínű, hogy újra működésbe lépjen. Nevét a legközelebbi tarasco indián faluról kapta.
Közép-Amerika elkeskenyedő földszorosán sok ismert vulkán található. Nem meglepő tehát, hogy itt is számon tartanak néhány új példányt. A salvadori Izalco (a változatosság kedvéért :-) ) egy kukoricaföldön keletkezett 1770-ben. A Santa Ana nevű nagy összetett vulkán, és a Cerro Verde (Zöld Hegy) lankáinak közös részén emelkedik. 1958-ig szinte folyamatosan működött, ezért a Csendes-Óceán világítótornyaként emlegették. Azóta csak 1966-ban volt egy kisebb lejtőkitörése. A folyamatos gyarapodás következtében nem nőtte be a növényzet; csupasz, feketés lávasalak-felszíne élesen elüt a Cerro Verde színétől. Magassága 1950 m.
A szomszédos Nicaragua területén 1850-ben született a Cerro Negro, amely szintén növényzet nélküli, innen ered a neve is: Fekete Hegy. Ez még azóta is gyakori aktivitást mutat; legutóbb 1999-ben működött. 728 m magasságú salakkúp; lávaömlések inkább a tövénél keletkezett repedésekből történtek.
Afrika közepén, a Kivu-tó környéke sajátos vulkánjairól nevezetes. Lávájuk erősen bázisos, és a szokásosnál jóval kevésbé viszkózus. Kitöréseiket elsősorban a lávaárak jellemzik. Ezen a vidéken keletkezett 1948-ban a Kituro vulkán (a helybeliek Vovobitinek nevezték) a Nyamuragira közelében. Hanzelka és Zikmund híres cseh utazók éppen arrafelé jártak világkörüli útjukon, és útikönyvükben több fejezet is foglalkozik a vulkán működésével. Ugyanekkor Haroun Tazieff, a neves belga vulkanológus is tanulmányozta az eseményeket.
Végül - de nem utolsósorban - egy kis eszmefuttatás a hasadékkitörésekről.
Első pillanatra elég nyilvánvalónak tűnik a különbség, hogy a vulkáni termékek egy hosszú résen át, vagy egy központi kráterből törnek elő. A helyzet azonban nem ilyen egyértelmű. Vannak hatalmas centrális vulkánok, pl. a Mauna Loa, az Etna, a Hekla, amelyek igen hajlamosak rá, hogy az oldalukon keletkező hasadékokon át törjenek ki. A hasadékok pedig nem egyenletes résekként jelennek meg, hanem amint azt a képek mutatják, sokkal inkább kisebb kitörési centrumok láncolataként. Minden esetben jellemző, hogy egy hasadék csak egyszer működik, tehát ezen az alapon besorolhatnánk új vulkánként is. De egyezzünk ki abban, hogy a nagy vulkánhegyek oldalának felhasadozását nem tekintjük új vulkán születésének. Előfordulnak azonban olyan területek, amelyek vulkáni vidéknek számítanak, de nem egy régebbi centrum környékén támad repedés, hanem addig közvetlenül nem érintett helyen. Tipikusan ilyen Izland szigete, amely tulajdonképpen az Atlanti-óceán közepén húzódó hátság része, s mint ilyen, a nagyjából északkelet-
délnyugati irányban húzódó tágulási övezetnek megfelelően repedezik és szélesedik.
Izland történetének legnagyobb katasztrófája, és egyben a történeti idők legnagyobb lávaömlése volt a Laki (Lakagígar) hasadék 1783-as kitörése. A fentiek alapján ez is új vulkán születésének vehető, ámbár többször nem fog kitörni. (De ez a Monte Nuovo, a Jorullo, és a Parícutin esetében is valószínű.)
A kitörés június 8-tól novemberig tartott, és a 25 km hosszúságú hasadékon át összesen 11 köbkilométernyi láva ömlött ki, ami 600 négyzetkilométeres területet kebelezett be. A Skaftar és a Hverfisfljot (fogadja elismerésem, aki elsőre ki tudja mondani :-) ) folyók völgyeit követve 56 km távolságig is eljutott; a Skaftar völgyét teljesen ki is töltötte. Előjelként néhány napon keresztül ingerlő, kénes gázok lepték el a vidéket. Bár az izlandi vulkánok híg lávája viszonylag békésen, robbanások nélkül tör a felszínre, a lávaszökőkutakból elég sok hamu és mérges gáz is került a levegőbe; a kénes gázok nehezebbek a levegőnél, így a talaj mentén messzire elhúzódtak. A hamuhullás pedig beborította a legelőket, úgyhogy közvetetten kb. Izland akkori lakosságának egyötöde halt meg a Laki kitörésének következtében. Az állatállományban is tetemes károk keletkeztek; 190000 juh, 28000 ló, és 11500 szarvasmarha veszett oda. Az állatok pusztulását nem csupán a növények teljes beborítása okozhatta, hanem csupán
beszennyeződése is, mivel a vulkáni hamu mérgező anyagokat (pl. fluor) tartalmaz.
Ez a kitörés szolgáltatta az első példát is arra, hogy a nagy vulkánkitörések befolyásolhatják az időjárást. Benjamin Franklin az évben Párizsban képviselte az Egyesült Államokat. Felfigyelt arra, hogy 1783-84 tele keményebb volt, mint az előző éveké, korán kezdett fagyni, az első hó sem olvadt el. De már nyáron is, Amerikában és Európában egyaránt száraz, fel nem oszló "ködöt" figyeltek meg, amely számottevően legyengítette a nap melegítő hatását.
