Kilencszázkettő

A vulkánok iránt érdeklődők számára 1902 nevezetes év. Három olyan kitörés is fűződik hozzá, amelyek kiemelkednek az átlagos működések közül.

A legismertebb kétségkívül a Mont Pelée esete.
Martinique a Kis-Antillák egyik festői képviselője; francia gyarmat. A sziget északi végében emelkedik a Mt Pelée (magyar jelentése: Kopasz hegy). Jelenlegi nyilvántartott magassága 1397 m.

Egy közeli öböl partján terül el St. Pierre, amely a katasztrófa előtt a sziget fővárosa volt. A Mt Pelée utoljára 1851-ben működött, az akkori enyhe kitörés nem okozott sok gondot a környéknek. 1902. április elejétől a fumarolatevékenység érezhetően felerősödött. 23-án a déli és a nyugati oldalon enyhe hamuszórást tapasztaltak. 25-én már egy jelentősebb kitörési felhő képződött, amely kőzettörmeléket is tartalmazott. 27-én egy kirándulócsoport megmászta a hegyet; az Etang Sec nevű kráterben egy kb. 180 m átmérőjű tavat találtak, amelynek egyik oldalán egy 15 m magas törmelékkúpból forró víz áramlott elő folyamatosan. Az egész környéken zavaróan erőssé vált a kénes szag, már a városban is érezni lehetett. Április 30-án a Roxelane és a Rivière des Pères folyók megduzzadtak, köveket és fatörzseket sodortak le a hegyről.
Prècheur és Ste Philomène helységekben hamu hullott. Május másodikán földlökések és hangos robbanások kezdődtek, amelyek sötét hamufelhőt eredményeztek. Május 5-én 13 óra tájban a tenger hirtelen 100 méternyit visszahúzódott, majd visszazúdult a partokra, kicsapott a város alacsonyabb részeire is. A Mt Pelée nyugati oldalán nagy füstfelhő tűnt fel. Az Etang Sec tavának partja pedig átszakadt, forró tartalma a Rivière Blanche folyón rohant le elpusztítva a Guèrin cukorgyárat és 60 - 90 m vastag iszappal borítva be a mellékét. Az üzem dolgozói, és a szintén elpusztult Prècheur jachton tartózkodók nyitották a kitörés áldozatainak listáját - kb. 150 fő.
Május 8-án reggel úgy tűnt, hogy a kitörés lecsillapodott. 7:52-kor azonban erős robbanások után két fekete felhő tört elő a hegy csúcsából. Az egyik percek alatt beborította St Pierre városát, a másik fölfelé tört, és nagy gombafelhőt alkotott. A felhők kezdeti sebességét utólag 600 km/h fölöttire becsülték.
A várost a rázúduló izzófelhő részben lerombolta, részben felgyújtotta. A krónikák mindössze két túlélőt említenek. Az egyik, Auguste Ciparis, egy kőzárkába zárt rab volt; börtönébe csak egy kisebb nyíláson hatolhatott be a forró gáz, de így is súlyos égési sérüléseket szenvedett.

A másik, Léon Lèandre-Compère cipész, aki a véletlennek és jó fizikai felépítésének köszönhette megmenekülését, hiszen közvetlen közelében mindenki más meghalt.
St. Pierre pusztulása után a vulkán még hónapokig aktív maradt.

Május 20-án újabb izzófelhő söpört végig az elpusztított területen, augusztus 30-án pedig újabb települések lakói estek áldozatul: Morne Rouge (800 fő), Ajoupa-Bouillon(250 fő), Basse-Pointe(25 fő), Morne-Capot(10 fő). Októberben kezdődött a már bemutatott lávatű kialakulása.

Néhány adalék a Mt Pelée kitörésével kapcsolatban

A politikusok már akkor és ott is fontosabbnak vélték saját pozíciójuk erősítését a lakosság biztonságánál. A város választásokra készülődött. Bár a vulkán működésének egyre fenyegetőbbé válása sokakat indított arra, hogy elhagyják a környéket, a vezetők megpróbáltak ez ellen kampányt indítani. Egy sebtében toborzott bizottság a lakosság megnyugtatására hivatott jelentést adott közre. Ehhez csatlakozott a helyi lap utolsó kiadása is. Mentségükre csupán annyi szolgálhat, hogy az izzófelhők természetéről még semmit sem tudtak, a veszélyt csak láva- vagy iszapár formájában képzelték el, melyeknek a hegy és a város között húzódó két völgy valóban útját állta volna.
Az áldozatok száma csak becsült érték. Ugyanis néhány százan ugyan elmentek, de a környékről jóval többen éppen St Pierre-ben kerestek menedéket.
Az izzófelhő pusztítását fokozta a városban tárolt sokezer hordónyi rum, amely lángra lobbant. Az égő rum a tengerbe is belefolyt. A tűzvész órákon keresztül tombolt, jóllehet a vulkáni termékek néhány perc alatt átvonultak. Ez a körülmény megnehezítette az izzófelhő saját hatásainak megállapítását.
Végül, de nem utolsósorban a sok áldozatot követelő kitörés irányította rá a tudományos világ figyelmét az izzófelhő-kitörésekre, amelyeket el is nevezték Pelée-típusúnak. Egy Frank Perret nevű mérnök például egész további életét az ilyen jellegű vulkáni tevékenységek megfigyelésének szentelte. A Mt Pelée 1929 - 32-es kitörési ciklusában sok ilyet fényképezett le.
Az izzófelhő forró gázokból és olyan szilárd törmelékből áll, amely még folyamatosan gázt bocsát ki magából. Ennek tulajdonítható, hogy a fluidizálódott részecskék nagy sebességgel, és nagy távolságra képesek mozogni a kialakulás helyétől. Pusztító hatását részben mechanikusan fejti ki, részben magas hőmérsékletével. St Pierre-ben olyan épületekben, amelyeket a tűzvész elkerült, üvegdarabok kerültek elő, amelyeket a felhő meglágyított - vagyis hőmérséklete 600 - 700 °C lehetett. Az izzófelhő (franciául nuée ardente, angolul pyroclastic flow) sok más vulkán esetében is megjelenik, és veszélyezteti a környék lakóit.

Soufrière, St Vincent

Egy nappal St Pierre pusztulása előtt, és viszonylag közel, egy másik vulkán is pusztító kitörést produkált. A soufrière franciául kénes nyílást jelent; valószínűleg nem véletlen, hogy a Kis-Antillákon három tűzhányó is viseli ezt a nevet. A St Vincent szigeti egy 1234 m magas rétegvulkán, amelynek tágas kráterében tó is van.

Az 1902. május 7-i kitörés 1680 ember életébe került; itt is izzófelhők söpörték végig a környéket. Az esemény a Mt Pelée katasztrófájának árnyékában maradt, a hegy neve inkább azért lehet ismerős, mert 1971-ben, és 1979-ben is működött, erről hazánkban is jelentek meg híradások.
Lényeges megjegyezni, hogy az időbeli egyezés és a térbeli közelség ellenére a két vulkán kitörése nem függ össze egymással.

Santa Maria - Santiaguito

A guatemalai Santa Maria szép, hegyes kúpja 3772 m-re emelkedik a tengerszint fölé. Sokáig nem adott semmi életjelt. Aztán 1902 elejétől rengések rázták a hegy környékét. Április 19-én 8,2-es erősségű földlökés is volt, ez a rengés önmagában 2000 emberéletbe került. Október 24-én felszálltak az első hamufelhők. A következő napokban néhány igen erős robbanás színezte az eseményeket. A kitörési felhő 28 km magasra emelkedett, és számottevően szét is terjedt. Egészen San Francisco-ig tapasztalták a jelenlétét (4000 km távolságra), Guatemala délnyugati országrészén pedig számottevő károkat okozott a hamuhullás. Összesen kb. 5,5 köbkilométernyi lazatermék repült a levegőbe. A 19 napig tartó kitörés során a vulkáni kúp délnyugati oldalában 1 km átmérőjű, 300 m mély kráter képződött.

A kitörés halálos áldozatainak számát minimálisan 5000-re becsülik. VEI (Volcanic Explosivity Index, magyarul robbanékonysági mutató) besorolása 6-os, amellyel olyan eseményekkel mérhető össze, mint a Krakatau 1883-as, a Katmai 1912-es, vagy a Pinatubo 1991-es kitörése.

A Santa Maria kráterében 1922-ben új típusú aktivitás vette kezdetét. Nagy viszkozitású, dácitos láva nyomul fölfelé. Több kürtőn keresztül állandóan, de változó sebességgel tör az anyag a felszín felé mind a mai napig. A belőle felépült vulkáni dómot Santiaguitonak nevezik.

A növekedés időnként destabilizálja a lávatömeg részeit, amelyek forró lavinák, izzófelhők formájában terülnek szét a környéken. Ezenkívül néhány lávafolyam is kialakult, amelyek megjelenésén erősen látszik a nagy viszkozitás: a meredek lejtő dacára rövidek, és vaskosak. Nagyobb esőzésekkor laharok (iszapfolyamok) is veszélyeztetik a délnyugati-déli folyóvölgyek mellékét.