Mai zenei ajánlatom

A régi angol dallammal sokféle feldolgozásban találkozhatunk. Nekem ez a rézfúvós-ötös a kedvencem.

Kilencszázkettő

A vulkánok iránt érdeklődők számára 1902 nevezetes év. Három olyan kitörés is fűződik hozzá, amelyek kiemelkednek az átlagos működések közül.

A legismertebb kétségkívül a Mont Pelée esete.
Martinique a Kis-Antillák egyik festői képviselője; francia gyarmat. A sziget északi végében emelkedik a Mt Pelée (magyar jelentése: Kopasz hegy). Jelenlegi nyilvántartott magassága 1397 m.

Egy közeli öböl partján terül el St. Pierre, amely a katasztrófa előtt a sziget fővárosa volt. A Mt Pelée utoljára 1851-ben működött, az akkori enyhe kitörés nem okozott sok gondot a környéknek. 1902. április elejétől a fumarolatevékenység érezhetően felerősödött. 23-án a déli és a nyugati oldalon enyhe hamuszórást tapasztaltak. 25-én már egy jelentősebb kitörési felhő képződött, amely kőzettörmeléket is tartalmazott. 27-én egy kirándulócsoport megmászta a hegyet; az Etang Sec nevű kráterben egy kb. 180 m átmérőjű tavat találtak, amelynek egyik oldalán egy 15 m magas törmelékkúpból forró víz áramlott elő folyamatosan. Az egész környéken zavaróan erőssé vált a kénes szag, már a városban is érezni lehetett. Április 30-án a Roxelane és a Rivière des Pères folyók megduzzadtak, köveket és fatörzseket sodortak le a hegyről.
Prècheur és Ste Philomène helységekben hamu hullott. Május másodikán földlökések és hangos robbanások kezdődtek, amelyek sötét hamufelhőt eredményeztek. Május 5-én 13 óra tájban a tenger hirtelen 100 méternyit visszahúzódott, majd visszazúdult a partokra, kicsapott a város alacsonyabb részeire is. A Mt Pelée nyugati oldalán nagy füstfelhő tűnt fel. Az Etang Sec tavának partja pedig átszakadt, forró tartalma a Rivière Blanche folyón rohant le elpusztítva a Guèrin cukorgyárat és 60 - 90 m vastag iszappal borítva be a mellékét. Az üzem dolgozói, és a szintén elpusztult Prècheur jachton tartózkodók nyitották a kitörés áldozatainak listáját - kb. 150 fő.
Május 8-án reggel úgy tűnt, hogy a kitörés lecsillapodott. 7:52-kor azonban erős robbanások után két fekete felhő tört elő a hegy csúcsából. Az egyik percek alatt beborította St Pierre városát, a másik fölfelé tört, és nagy gombafelhőt alkotott. A felhők kezdeti sebességét utólag 600 km/h fölöttire becsülték.
A várost a rázúduló izzófelhő részben lerombolta, részben felgyújtotta. A krónikák mindössze két túlélőt említenek. Az egyik, Auguste Ciparis, egy kőzárkába zárt rab volt; börtönébe csak egy kisebb nyíláson hatolhatott be a forró gáz, de így is súlyos égési sérüléseket szenvedett.

A másik, Léon Lèandre-Compère cipész, aki a véletlennek és jó fizikai felépítésének köszönhette megmenekülését, hiszen közvetlen közelében mindenki más meghalt.
St. Pierre pusztulása után a vulkán még hónapokig aktív maradt.

Május 20-án újabb izzófelhő söpört végig az elpusztított területen, augusztus 30-án pedig újabb települések lakói estek áldozatul: Morne Rouge (800 fő), Ajoupa-Bouillon(250 fő), Basse-Pointe(25 fő), Morne-Capot(10 fő). Októberben kezdődött a már bemutatott lávatű kialakulása.

Néhány adalék a Mt Pelée kitörésével kapcsolatban

A politikusok már akkor és ott is fontosabbnak vélték saját pozíciójuk erősítését a lakosság biztonságánál. A város választásokra készülődött. Bár a vulkán működésének egyre fenyegetőbbé válása sokakat indított arra, hogy elhagyják a környéket, a vezetők megpróbáltak ez ellen kampányt indítani. Egy sebtében toborzott bizottság a lakosság megnyugtatására hivatott jelentést adott közre. Ehhez csatlakozott a helyi lap utolsó kiadása is. Mentségükre csupán annyi szolgálhat, hogy az izzófelhők természetéről még semmit sem tudtak, a veszélyt csak láva- vagy iszapár formájában képzelték el, melyeknek a hegy és a város között húzódó két völgy valóban útját állta volna.
Az áldozatok száma csak becsült érték. Ugyanis néhány százan ugyan elmentek, de a környékről jóval többen éppen St Pierre-ben kerestek menedéket.
Az izzófelhő pusztítását fokozta a városban tárolt sokezer hordónyi rum, amely lángra lobbant. Az égő rum a tengerbe is belefolyt. A tűzvész órákon keresztül tombolt, jóllehet a vulkáni termékek néhány perc alatt átvonultak. Ez a körülmény megnehezítette az izzófelhő saját hatásainak megállapítását.
Végül, de nem utolsósorban a sok áldozatot követelő kitörés irányította rá a tudományos világ figyelmét az izzófelhő-kitörésekre, amelyeket el is nevezték Pelée-típusúnak. Egy Frank Perret nevű mérnök például egész további életét az ilyen jellegű vulkáni tevékenységek megfigyelésének szentelte. A Mt Pelée 1929 - 32-es kitörési ciklusában sok ilyet fényképezett le.
Az izzófelhő forró gázokból és olyan szilárd törmelékből áll, amely még folyamatosan gázt bocsát ki magából. Ennek tulajdonítható, hogy a fluidizálódott részecskék nagy sebességgel, és nagy távolságra képesek mozogni a kialakulás helyétől. Pusztító hatását részben mechanikusan fejti ki, részben magas hőmérsékletével. St Pierre-ben olyan épületekben, amelyeket a tűzvész elkerült, üvegdarabok kerültek elő, amelyeket a felhő meglágyított - vagyis hőmérséklete 600 - 700 °C lehetett. Az izzófelhő (franciául nuée ardente, angolul pyroclastic flow) sok más vulkán esetében is megjelenik, és veszélyezteti a környék lakóit.

Soufrière, St Vincent

Egy nappal St Pierre pusztulása előtt, és viszonylag közel, egy másik vulkán is pusztító kitörést produkált. A soufrière franciául kénes nyílást jelent; valószínűleg nem véletlen, hogy a Kis-Antillákon három tűzhányó is viseli ezt a nevet. A St Vincent szigeti egy 1234 m magas rétegvulkán, amelynek tágas kráterében tó is van.

Az 1902. május 7-i kitörés 1680 ember életébe került; itt is izzófelhők söpörték végig a környéket. Az esemény a Mt Pelée katasztrófájának árnyékában maradt, a hegy neve inkább azért lehet ismerős, mert 1971-ben, és 1979-ben is működött, erről hazánkban is jelentek meg híradások.
Lényeges megjegyezni, hogy az időbeli egyezés és a térbeli közelség ellenére a két vulkán kitörése nem függ össze egymással.

Santa Maria - Santiaguito

A guatemalai Santa Maria szép, hegyes kúpja 3772 m-re emelkedik a tengerszint fölé. Sokáig nem adott semmi életjelt. Aztán 1902 elejétől rengések rázták a hegy környékét. Április 19-én 8,2-es erősségű földlökés is volt, ez a rengés önmagában 2000 emberéletbe került. Október 24-én felszálltak az első hamufelhők. A következő napokban néhány igen erős robbanás színezte az eseményeket. A kitörési felhő 28 km magasra emelkedett, és számottevően szét is terjedt. Egészen San Francisco-ig tapasztalták a jelenlétét (4000 km távolságra), Guatemala délnyugati országrészén pedig számottevő károkat okozott a hamuhullás. Összesen kb. 5,5 köbkilométernyi lazatermék repült a levegőbe. A 19 napig tartó kitörés során a vulkáni kúp délnyugati oldalában 1 km átmérőjű, 300 m mély kráter képződött.

A kitörés halálos áldozatainak számát minimálisan 5000-re becsülik. VEI (Volcanic Explosivity Index, magyarul robbanékonysági mutató) besorolása 6-os, amellyel olyan eseményekkel mérhető össze, mint a Krakatau 1883-as, a Katmai 1912-es, vagy a Pinatubo 1991-es kitörése.

A Santa Maria kráterében 1922-ben új típusú aktivitás vette kezdetét. Nagy viszkozitású, dácitos láva nyomul fölfelé. Több kürtőn keresztül állandóan, de változó sebességgel tör az anyag a felszín felé mind a mai napig. A belőle felépült vulkáni dómot Santiaguitonak nevezik.

A növekedés időnként destabilizálja a lávatömeg részeit, amelyek forró lavinák, izzófelhők formájában terülnek szét a környéken. Ezenkívül néhány lávafolyam is kialakult, amelyek megjelenésén erősen látszik a nagy viszkozitás: a meredek lejtő dacára rövidek, és vaskosak. Nagyobb esőzésekkor laharok (iszapfolyamok) is veszélyeztetik a délnyugati-déli folyóvölgyek mellékét.

Reform-gombaleves

Hogy az alapoktól induljak: e leveshez nem árt némi gomba. A gombát lehet vásárolni, vagy szedni. Jó hír azoknak, akik csak az első verziót merik felvállalni: a csiperke egyike azoknak a gombáknak, amelyekből zamatos, karakteres leves fő. A laskát, vagy egyebet csak jobb híján tegyük bele. A szedők számára is járható ez az ösvény, de számukra nagyobb a választék. A vargánya mindenféle felhasználásra elsőrangú (kár, hogy ezt a kukacok is így gondolják). Igen finom, és az Alföldön is fellelhető a mezei szegfűgomba. További lehetőségek: sereges tölcsérgomba, szürke tölcsérpereszke, gyűrűs tuskógomba, ízletes tőkegomba, fiatal pisztricgomba. Többé-kevésbé az egyéb ehető gombák is használhatók, de a gyengébb ízű fajok szerintem kevésbé előnyösek bő lére eresztve.

Az alaprecept megint csak nagymamától örökölt, tulajdonképpen igen egyszerű: zsiradékon hagymát fonnyasztani, kevés pirospaprikával meghinteni, aztán rákerül az aprított gomba. Párolás után lisztszórással sűríteni, fölengedni. A betét rizs, a végén aprított petrezselyemzöld kerül a tetejére.

A leírt leves eredetileg első fogás szokott lenni. Mi azonban ritkán eszünk kétfélét, tehát, ha leves a menü, azzal kellene jóllakni. Továbbá az sem ártana, ha megfelelő tápanyagforrásul szolgálna. Így jutottam arra a gondolatra, hogy száraz felesborsóval házasítsam a gombát.
További körülmény, hogy ezekben az aszályos években ritkán nő gomba, olyankor viszont sok, aminek nagy része a mélyhűtőben köt ki, előpárolt állapotban.
A levesfőzés menete tehát az alábbira módosult:
- beáztatom a felesborsót
- a felpuhult borsót felteszem főni; ha megpuhult, beleteszem a fagyasztott gombát
- olajon hagymát fonnyasztok, teszek bele pirospaprikát, és ízlés szerint csípőset is, megszórom liszttel
- a hagymás sűrítés megy a lébe a borsóhoz
- ha újra felforrt, beleteszem a mosott rizst, és lestyánlevelet.
- további fűszerezés: ételízesítő, őrölt bors, petrezselyemzöld

Szerintem a szárazborsó íze jól harmonizál a gombával. Tetszik az is, ha kicsit pikáns, csípős. És amióta a lestyánt fölfedeztem, ebből lehetőleg nem hagyom ki. Petrezselyemzöld sajnos, nem mindig van.

Mai zenei ajánlatom

Solvejg dala a zeneirodalom egyik örökzöldje. Sokféle hangszeres feldolgozásban is szerepel, de szerintem ez esetben a dallam és a szöveg szoros egységet alkot, tehát énekelve az igazi. Mint az internet vándora, a legtöbb útjelzőt megint csak a YouTube gyűjteményére találom. Sokan, sokféleképpen adják elő, én pedig a legtöbbtől a fejemet rázom, mint egy vödör vízzel leöntött eb: - Ez nem az, amire a szerző gondolt. De legalábbis nem az, amire én gondolok, aki ismerem a történetet, és a szituációt, amelyben a dal elhangzik. Azért a sokaságban akad olyan is, amellyel elégedett vagyok. Ki tudja, talán az is számít, hogy az előadó norvég, és az eredeti szöveggel hallom. A norvég nyelv olyan ódon hangzású. És a többi alkotóelem is az általam igényelt helyen van: a lassú, tűnődő tempó, a visszafogott dinamika, és az, hogy az énekesnő kifejezi Solvejg érzéseit.

Kanske vil der gå både Vinter og Vår,
og næste Sommer med, og det hele År,
men engang vil du komme, det ved jeg vist,
og jeg skal nok vente, for det lovte jeg sidst.

Gud styrke dig, hvor du i Verden går,
Gud glæde dig, hvis du for hans Fodskammel står.
Her skal jeg vente til du kommer igjen;
og venter du hist oppe, vi træffes der, min Ven!

Az evolúció bizonyítékai

Még a kevésbé hozzértő számára is nyilvánvaló, hogy a régebbi korokban élt élőlények ma már nem fordulnak elő. Nincsenek mamutok, kardfogú tigrisek, dinoszauruszok; hogy csak a legnépszerűbbeket említsük. De rengeteg olyan élőlény maradványai kerültek elő, amelyek az előbbieknél még régebben éltek. Jellemző, hogy minél fejlettebb egy csoport, annál később bukkantak fel. Azokban a 3,5 milliárd éves kőzetekben, amelyek az élet első nyomait tartalmazzák, még csak mikroorganizmusokat találtak. A legrégebbi egyértelműen állatnak nevezhető lények - amelye férgekre emlékeztettek - 700 millió évesek. Az első gerincesek 400 millió, az első emlősök 200 millió éve jelentek meg.

Az egész élővilág közös ősét bizonyítja az örökítő anyag működésének egységessége. Minden élőlény, függetlenül attól, hogy életmódjában, külső megjelenésében mennyire különbözik másoktól, a gének szintjén pontosan ugyanazta a nyelvet beszéli. A genetikai szótár 64, egyenként hárombetűs DNS-szóból áll. Ezek a bázishármasok teljesen önkényesek; nem fedezhető fel semmiféle összefüggés, amely az általuk meghatározott aminosavnak valamely tulajdonságát meghatározná. Elképzelhetetlenül kicsi az esélye annak, hogy eme önkényes jelentések szótára kétszer azonos módon jelenjen meg.
Miután a tudomány kezébe került a kulcs az élőlények tulajdonságait hordozó molekulák szerkezetének felderítéséhez, a természetes, leszármazáson alapuló rendszerezéshez úgy hasonlíthatunk össze molekuláris "mondatokat", mint ahogy koponyákat, vagy lábszárcsontokat. Olyan fehérjék alapján, amelyek minden élőlényben megtalálhatók (pl. citokrómok), molekuláris törzsfákat lehet felépíteni. Minél közelebbi rokon két faj, annál kevesebb különbséget találunk az alkotó aminosavak minőségében.

Dél-amerikai utazásai során Darwin azt tapasztalta, hogy az általa látott fajok besorolása a megtett távolsággal egyre bizonytalanabbá válik, még tovább utazva pedig azonos körülmények között egy világosan elkülöníthető másik faj található. Minél nagyobb a távolság, annál nagyobb a módosulás mértéke, hacsak valamilyen természeti akadály (pl. magas hegység, tengerszoros) nincs közben, amely megszakítja a folyamatos átmenetet. Mindebből egyrészt azt vonta le tanulságul, hogy a fajok nem azonosíthatók a jegyeik alapján, mivel azok az egyedek és a földrajzi helyzet függvényében változékonyak. Másrészt pedig azt, hogy a tapasztalt mintázat nem egyéb, mint a vándorlás és leszármazás következtében lezajlott változások "lenyomata". Mindezt a modern biokémia korában a molekulák vizsgálatával is bizonyítani lehet. Emberi települések kormeghatározása alapján rekonstruált vándorlási útvonalak pontosan megegyeznek azokkal, amelyekre gének leszármazási fája alapján lehet következtetni.

Az evolúciós változások fokozatosak, és ha nem is áll rendelkezésre minden esetben olyan, leletekkel gazdagon alátámasztott fejlődési sorozat, mint a lovak, vagy az ormányosok esetében, gyakran lehet a leszármazottak testében olyan nyomokat találni, amelyek őseikre utalnak. Így például az óriáskígyófélék (Boidae) családjában felfedezhető a hátsó végtag maradványa egy pár karomszerű függelékként, valamint a függesztőöv a test belsejében. Az úszó sapkacsigán még ott látjuk ősei házának haszontalan csökevényét; abba visszahúzódni már nem képes.

A vakond nemzetségén belül a mi európai vakondunk az egyetlen faj, amelynek még működőképes a szeme. Az összes rokonánál már csak a bőr alá húzódott csökevény. Ez a rokonok közötti összehasonlítás jól példázza a földalatti életmód következtében használatból kieső szerv elkorcsosulásának folymatát.
A nevezetes solenhofeni ősmadár, az Archaeopteryx teste különös ötvözetét képviseli a hüllők és a madarak megszokott bélyegeinek. Az ősökre utalnak a szárnyon még megtalálható szabadon álló ujjak, a fogas állkapcsok, a hosszú, szabad csigolyákból álló farok és a tömör csontok. Előre, a madarak irányába mutat a tollazat, a koponyacsontok tökéletes összenövése, a lapockák alakja, a kulcscsontok villaszerű összenövése, a hátsó végtagok felépítése.

 A ma élő állatok egyedfejlődését tanulmányozva azt látjuk, hogy a megtermékenyített petesejt osztódásai teljesen hasonló módon történnek. Az embriók különbségei csak később, fokozatosan alakulnak ki. Minél közelebbi rokon fajok fejlődését vetjük össze, annál hosszabb a hasonló fejlődés ideje az egészen belül. Az egyedfejlődés során megjelennek olyan szervek, amelyek a fejletlenebb állatokban jellemzők. Később aztán, ha a kifejlett egyedre nem jellemzők, vissza is fejlődnek. Így például az emberi embrió is rendelkezik egy ideig a halakra jellemző kopoltyűkkal. A hatodik héten farkuk is van, amely később visszafejlődik. A kopoltyúk nem csak az embernél, hanem az összes gerincesnél megjelennek; ez egyértelműen arra utal, hogy közös őssel rendelkeznek, amely kopoltyúval lélegzett.

Különleges példája az egyedfejlődésben visszatükröződő egykori átalakulási folymatnak a félszegúszó-alakú halak esete. Ezek a tenger fenekére lapult életmódhoz alkalmazkodtak. Előnyös számukra, hogy testük lapos, és körvonalaik elmosódnak. Őseik azonban kétoldalról lapítottak lévén ha az alzathoz simuláshoz az oldalukra fordultak, az egyik szemük lefelé nézett, használhatatlanná vált. Az evolúcióban igen furcsa módon úgy nyert feloldást ez a probléma, hogy az alulra kerülendő szem fokozatosan a másik oldalra vándorolt. Ezt a folyamatot egyedfejlődése során mindegyikük megismétli. Fiatal korában a víz felszíne közelében úszkál, teste szimmetrikus és függőlegesen lapított, mint pl. az ismert keszegeké. Ezután a koponya sajátos, részaránytalan fejlődésnek indul, ami közben az egyik szeme átkerül a másik oldalára. Ez már megfelelő a fenéklakó életmódhoz, de a kifejlett félszegúszó úgy néz ki, mintha Picasso festette volna.

Ez a tökéletlenség ékes bizonyítéka a fokozatos változásnak, amely kialakulásához vezetett. Nincs olyan értelmes tervező, aki így alkotta volna meg a félszegúszót a rajzasztalon. Az értelmes minta az lett volna, amit a hasonló életmódú rájákon látunk (ők jóval távolabbi rokonok - porcoshalak - így semmi közük a félszegúszók kialakulásához). Ott a test hát-hasi irányban lapított, tehát a szemekkel semmi probléma nincsen.
Szintén az evolúciós folyamatból következő tökéletlenség figyelhető meg a gerincesek szemének ideghártyájában. Ha a szemmel analóg optikai eszköz tudatos tervezés eredménye volna, minden mérnök magától értetődően a fotocellákat tenné a fény irányában első helyre, és a vezetékeket mögéjük, ahol már nincsenek a fény útjában. A retinában viszont ennek éppen az ellentétét találjuk, a csapok és pálcikák kívül helyezkednek el, a fénynek át kell verekednie magát az összes idegsejten és nyúlványon, amíg végül eljuthat oda, ahol a felfogása megtörténik. És itt is létezik egy tökéletesebb verzió: a legfejlettebb puhatestűek hólyagszeme felépítésben és működésben a gerincesekével analóg, ámde abban a fényreceptorok és a hozzájuk kapcsolódó idegsejtek a célszerű sorrendben helyezkednek el.

Evolúciós változásokat mindennapjainkban is tapasztalhatunk olyan szervezetek esetében, amelyeknek életciklusa elég rövid ahhoz, hogy az eltérések szembetűnjenek, és elég sok van belőlük ahhoz, hogy kis valószínűségű események is megessenek a nagy sokaságban. Ilyenek például a betegségeink egyik részéért felelős baktériumok. A gyógyszerek egyik csoportja ellenük szolgál; ezeket antibiotikumoknak szokták nevezni. Hosszabb távra visszaemlékező olvasók számára ismerősek lehetnek olyan nevek, mint Penicillin, Beacillin, Vegacillin, Maripen. Miért tűntek el ezek? Nem csupán a gyártók szeszélyes névadásai miatt, hanem azért, mert fokozatosan elvesztették a hatásukat. De mi is a hatásuk lényege? Az, hogy a mikrobák anyagcseréje számára mérgezően hatnak. A sok millió, sőt, milliárd kórokozó között azonban felbukkannak olyan egyedek, amelyek valamely tulajdonságuk megváltozása - mutáció - következtében nem érzékenyek a szerre. Ezek a példányok nem pusztulnak el, hanem a rájuk jellemző viharos gyorsasággal tovább szaporodnak. Akit az ő utódaik fertőznek meg, azt már a régi gyógyszer nem fogja meggyógyítani. Hasonló folyamatokat láthatunk a mezőgazdaságban a levéltetvek, a burgonyabogár, és más, nagy tömegben jelentkező kártevők, illetve az ellenük forgalmazott permetezőszerek esetében. A korábban mérgezőnek számító vegyi anyaggal szemben kialakuló rezisztencia nem más, mint egy apró, de számunkra feltűnő lépés az evolúció folyamatában.

És azok az esetek is nyilvánvalók, amikor maga az ember veszi át az élőlényekre ható szelekciós tényezők szerepét. A tenyésztett állatok, termesztett növények olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek szembetűnően különböznek a vad őseiktől. A nemesítés céltudatos folyamata azért sokkal gyorsabb, mint a természetben spontán tapasztalható változások, mert a nemesítést végző azonnal, teljes hatásfokkal kiválasztja a legnagyobbat, legfinomabbat termő gyümölcsöt, a legjobban tejelő tehenet, stb. Őket szaporítja tovább, a kevésbé előnyös tulajdonságokat mutató testvéreiket pedig nem. Az új tulajdonságokat mutató egyedek génállománya tehát azonnal dominálhat a következő generációban, nem csak elenyésző hányadát adja, mint a természetes populációkban.

Nem mind csíbor, ami úszik

A rovarvilág búvárai

Laikus ember ha rovart lát a vízben tempózni, nagy valószínűséggel úgy véli, az egy csíbor. A dolognak van annyi valóságalapja, hogy a csíborok legnagyobb testű, ezért legfeltűnőbb képviselői vízibogarak. Azonban nem az egyedüliek.

A csíborok családja (Hydrophilidae) elég népes, hozzávetőleg 2300 fajuk ismert. Legnagyobb részük apró, és egyáltalán nem feltűnő állat. Csak egy részük él vízben, bár a szárazföldiek is kedvelik a nedves élőhelyeket: mohapárnákban, avar között, gombában, trágyában találhatók. A vízi életmódúak is legfeljebb gyenge úszók, de inkább csak mászkálnak a növényzeten, vagy az aljzaton.

Az óriáscsíbor (Hydrous piceus) elérheti az 55 mm-es hosszot, ezzel Európa egyik legnagyobb testű bogara. Fényes fekete, vagy lehet kissé olajzöldes árnyalatú. Szárnyfedőit finom hosszanti pontsorok díszítik. Felül erősebben domború, mint alul; a szárnyfedők pereme pedig oldalt túlér a potroh peremén. A tor alját szőrzet borítja. Hozzá igen hasonló megjelenésű a nagy csíbor (Hydrous aterrimus).

Az óriáscsíbor lárvája ragadozó, a kifejlett bogár növényevő. Ezért növényzet között, moszatcsomókban tartózkodik leggyakrabban. Szabadon úszva ritkán látható, mozgása elég lassú. Második és harmadik lábpárján található úszószőrökből álló sáv, amellyel evez. A lábpárok felváltva mozognak, mintha a mászó mozdulatokat végezné a vízben.
A csíborok a hasoldalukra tapadt levegőrétegből lélegeznek a víz alatt. Ezt a tor szőrzete, és a túlnyúló szárnyfedők segítik. A levegő cseréjét úgy végzik, hogy fejüket féloldalasan a vízfelszínre emelik, és csápjuk begörbítésével kis csatornát képeznek a tartalék légpárna felé. Az áramlást a csápbunkó rezegtetése hozza létre.

A csíborok viszonylag ritkán kénytelenek a felszínre jönni, mivel a raktározott levegő és a víz határfelületén a légzési gázok oda-vissza diffundálhatnak, tehát az összetétel folyamatosan frissül.

A vízi csíborok közül említsük még meg a kis csíbort (Hydrochara caraboides), és a sárgalábú csíbort (Hydrochara flavipes) amelyek jóval kisebbek, 16 - 18 mm-re nőnek meg. Testalakjuk hosszúkásabb, hátuk még erősebben domború.

A látott vízibogarak többsége inkább a csíkbogarak közé szokott tartozni. Ezek ragadozók, emiatt is többet mozognak, valamint levegőcserére is gyakrabban szorulnak.
A csíkbogarak családja (Dytiscidae) a futóbogarakkal áll rokoni kapcsolatban. Több, mint 3000 fajuk ismeretes. Lárváik is ragadozók, különlegességük, hogy rágóikat injekcióstű-szerűen csatorna töri át, ezen keresztül képesek emésztőnedvet fecskendezni áldozatukba, majd a megemésztett anyagokat felszívják.

A csíkbogarak kiváló úszók. Harmadik lábpárjuk ellapult, hátső szélén pedig hosszú evezőszőrök sorakoznak. A lábpárral egyszerre csapnak; egy evezési ütem a nagyobbakat akár méternyi távolságra is továbblendítheti. Testük lapított, alul-felül kb. egyformán domborodó.
A csíkbogarak a búvárkodáshoz szükséges levegőt a szárnyfedők alatt hordozzák. Frissítéshez a bogár potroha végét dugja ki a vízfelszín fölé, azt kissé lehajlítva rést képez a levegőraktár felé. Mivel eközben felülről veszély fenyegetheti, úszólábait előrefeszíti, hogy minél gyorsabban startolhasson szükség esetén. Ez az elhelyezkedés igen jellemző a csíkbogarakra, gyakran láthatók ilyen pozícióban.
Leggyakrabban emlegetett képviselőjük a sárgaszegélyű csíkbogár (Dytiscus marginalis). Ám van néhány, hozzá igen nagymértékben hasonló más faj is; tudományos precizitású meghatározás nélkül nem nagyon lehet tudni, éppen melyikkel találkoztunk. A fajcsoport közös jellemzői: feketés-zöldes hátoldal,sárga szegéllyel; az előtort elöl-hátul is sárga szín szegélyezi. Formájuk ovális. Méretük 28 - 35 mm.

Hasonlóak a búvárbogarak is (Cybister nemzetség), de értő szemmel őket már könnyű megkülönböztetni: sárga szegélyük csak oldalt van, az előtoron keresztben nincs. Ezenkívül fejük valamivel kisebb, és tojásdad a körvonaluk, szélességük legnagyobb a test hátsó harmadánál.

A csíkbogarak többsége szeret lesben megülni, és csak a közeledő prédára támadnak rá. A búvárbogarak és a kisebb termetű (15 - 18 mm) barázdás csíkbogár (Acilius sulcatus) azonban hajlamosak komótosan evezgetve pásztázni a vadászterületet.
A nagyobb csíkbogárfajoknál gyakori az ivari különbözőség. A hím bogár szárnyfedője sima, első lábpárján tapadókorongot visel. A nőstény szárnyfedőjének első kétharmada bordázott, tapadókorogja nincs.

A barázdás csíkbogár esetében a bordák végig húzódnak, tágasak, bennük barnás szőrzet található. A vízben felülröl mindez kissé emlékeztet egy barna kordbársony nadrág mintázatára.

barázdás csíkbogár hím

és nőstény

A víztaposó bogarak (Haliplidae) családja a csíkbogarakhoz áll közel; lárváik rágóját szintén csatorna töri át. Azonban ők egész életükön át békés növényevők. Néhány mm méretűek, a csíborokhoz hasonlóan váltott lábakkal, lassan úszkálnak. A tartalék levegőt a lábak nagyra nőtt csípőlemezei alatt hordják, frissítésre pedig nemigen van szükségük, mert a csíboroknál is említett diffúziós gázcsere az ő kis méretüknél már többnyire elegendő.

A bogarakon kívül főként a poloskák között fordulnak elő úszkáló búvárok.

A búvárpoloskák (Corixidae) hosszúkás testűek, hátoldaluk lapos, fejük széles. Harmadik lábpárjuk a csíkbogarakéhoz hasonló evezőlapát, szintén egyszerre csapnak vele, és kiváló úszók. Annyira, hogy képesek a víz alatt akkora lendületet venni, hogy a vízfelszínt átszakítva mindjárt repülésbe menjenek át. Többségük kis termetű, és általában növényevők. A nagy búvárpoloska (Corixa punctata) mintegy 16 - 18 mm méretű; hátoldala sötétszürke, mintázott.

A búvárpoloskák tartalék levegője az előtor oldalán levő kamrákban található. Frissítéséhez csak mozgás közben törik át egy pillanatra a vízfelszínt.
Sok fajuk hangadásra képes: első lábpárjukat dörzsölgetik a fej oldalának barázdált felületéhez.

A hanyattúszó poloskák (Notonectidae) testalakja csónakra emlékeztet. A hátoldal háztetőszerű és világos színű, a hasoldal lapos, feketés szőrökkel borított. A hosszú harmadik lábpárral eveznek, összehangoltan csapnak vele. A levegőt a hasoldal szőrei alatt tartalékolják. Nevüknek megfelelően fordított testhelyzetben úszkálnak. Légcseréhez a potroh végét dugják a levegőre. Ahol sok van, gyakran nagy számban pihennek így a víz felületén. Ragadozók. Felületes szemlélő számára eléggé hasonlóak a nagy búvárpoloskákhoz, azonban aki megfogásukat is tervezi, nem árt, ha óvatos, ugyanis kellemetlenül szúrnak. A közönséges hanyattúszó poloska (Notonecta glauca) átlagosan 15 mm.

A csíkpoloskák (Naucoridae) teste széles, lapos. Első lábpárjuk bicskaszerűen csukódó fogóláb. A másik két lábpárral úsznak. Gyors mozgású ragadozók. A levegő tartalékolását és frissítését a csíkbogarakhoz hasonlóan végzik, de ők nem szoktak hosszabb időt tölteni a felszínen. Általában a dús növényzet, vagy törmelék között rejtőznek, elég ritkán kerülnek szem elé. A hanyattúszókhoz hasonlóan ők is fájdalmas szúrásra képesek. A csíkpoloska (Naucoris cimicoides) zöldesbarna, 12 - 16 mm méretű állat.

Néha a víziskorpiót (Nepa cinerea) is láthatjuk úszni, amely a víziskorpiókhoz (Nepidae) tartozó poloska. Első lábpárja fogóláb - erről kapta a nevét - , teste lapos, hátul hosszú légzőcsövet visel. Ebből adódóan sekély vízben szeret lenni, ahol eléri vele a felszínt. Ragadozó, de lesből csap le a prédára, utánaúszni nem tud.

Mai zenei ajánlatom

Kevéssé ismert szerző műve egzotikus előadóktól

Tommaso Giordani nevével sokéves zeneiskolai pályafutásom során sem találkoztam. Haydn kortársa volt, ez stílusán erősen érződik. A klasszicista jegyeket kellemesen színezi az itáliai eredetű lendületesség és mozgalmasság.

A kettős szonátát thaiföldi tanulók mutatják be, mindketten tizenévesek. Ehhez képest egészen élvezetesen szól. És ha belegondolunk, az ő zenei gyökereik elég távol eshetnek az európai klasszikus zenétől.