Zúgott a vész, és dörgött a föld

A távol-keleti Pompeji

A Tambora Sumbawa szigetén, annak Sanggar nevű, északi félszigetén emelkedik 2850 m magasra. Ez a vulkán felelős a történeti idők legnagyobb ismert kitöréséért.
Szinte semmilyen hiteles információ nem maradt fenn az 1815-ös kitörést megelőző történetéről. A környék felderítetlenségére jellemző, hogy a közeli Komodo szigetén a híres óriás varánuszokat is csak 1911-ben fedezték fel. Az utólagos földtani elemzések szerint a nagy kitörés előtt a hegy több, mint 4000 m magas lehetett, tengerszinti átmérője pedig 60 km. Az erdő sűrűn benőtte. Valószínűleg legalább két csúcsa volt, ezeken kívül számos parazita kúpja a keleti és az északkeleti lejtőn. Érdekesség, hogy a Tambora működésének első periódusában pajzsvulkán volt. Erre települt rá a fiatalabb rétegvulkáni kúp; vélhetően a láva összetételének megváltozása miatt. Valószínű, hogy eleinte különálló sziget volt, amelyet a vulkáni termékek kötöttek össze Sumbawa szigetével.

A nagy kitörés előtt a Tambora kb. 2500 éve pihent. Sumbawa szigetének lakossága 1815-ben 140000 főre becsülhető, ezek közül mintegy 12000 lakott a Sanggar félszigeten szétszórva. 64 kilométerrel keletre, egy Bima nevű településen élt egy kis brit közösség.
1815 április 5-e estéjén Makasszárban a Benáresz csatahajó tisztjei és legénysége olyan zajokat hallottak, mintha tengeri csata zajlana valahol a déli horizonton túl. Ahogy sötétedett, a zárótűz mind közelebbinek tűnt, a Benáreszt kirendelték tengeri felderítésre. De három nap alatt sem lelték meg az "ágyúzás" forrását.
Ápr. 6-án napkeltekor Batáviában hamu kezdett szállingózni. A nap egész Jáva fölött elhomályosult, a derült, csendes idő dacára a sugárzás legyengült, valami különös nyomottság ült a légkörben. Ez az állapot több napon keresztül tartott. A robajok, a robbanások hangjai is folytatódtak, bár gyakoriságuk és hangerejük csökkenni látszott valamelyest. A hamuhullás viszont erősödött, és a lakosság hamarosan tudatára ébredt, hogy kitört egy vulkán. Találgatták, melyik lehet; főként Jáva középső és keleti részén elhelyezkedők voltak a gyanúsítottak: a Merapi, a Bromo, a Kelud. Mivel a szigeten egyáltalán nem szokatlan a vulkánkitörés, nem tulajdonítottak neki túlzottan nagy jelentőséget. Április 10-én azonban az ágyúlövésszerű hangok újra felerősödtek, és egyre fenyegetőbb sötét hamufelhő gomolygott kelet felől, amely csaknem teljesen elfödte a napot. Jáva keleti részén a helyzet még komolyabb volt. Solo és Rembang térségében csekély, de folyamatos földlökéseket észleltek, és a hatalmas detonációk a házakat is
észrevehetően megrázták. 11-én a robbanások még tovább erősödtek. Senki sem tudta, mi történik, a gyanúsított vulkánok egyike sem volt kitörési állapotban.
Magán Sumbawa szigetén a kezdetleges viszonyok, a nagy pánik, és a kevés túlélő miatt nehéz volt megfelelő szemtanúkat találni. Egyik szerencsés kivétel volt Sangir rádzsája. Sangir alig 40 kilométernyire keletre feküdt a csúcstól, a rádzsa a kitörés idején a falujában tartózkodott. Elmondása szerint ápr. 10-én este 7 órakor három különálló lángoszlop tört a magasba a Tambora csúcsa közelében, amelyek nagy magasságban homályosan összemosódtak egymással. Olyan észlelésről is beszámolt, hogy a hegy minden irányba szétterjedő folyékony tűznek tűnt. Feltehetően izzófelhőket látott. A lángoszlopok egészen addig folytatták a dühöngést, amíg 8 óra körül a nagy sűrűségben aláhulló hamu el nem homályosította a látványt. Kövek kezdtek hullani Sangir környékén, többségük diónyi, de kétökölnyi is  előfordult. 9 és 10 óra között hamuhullás kezdődött, majd tomboló szélroham érkezett, amely a falu legtöbb házát lerombolta. Sangirnak a Tamborához közelebb eső részein volt az erősebb, ott a legnagyobb fákat is gyökerestől
tépte ki, és a levegőbe emelte őket emberekkel, lovakkal, tehenekkel, és minden egyébbel együtt, amit az útjában ért. A tenger megemelkedett, 4 méterrel volt magasabb a szokásosnál; elöntötte Sangir csekélyke rizsföldjeit, házakat sodort el. A szélvihar körülbelül egy órán át tartott, ezalatt nem lehetett hallani robbanások zaját. Ezt követően azonban ismét különösen erős detonációkk hallatszottak másnap reggelig, megszakítás nélkül. A Sangirban tapasztaltak alapján csak elképzelésünk lehet, mi játszódhatott le magán a Sanggar félszigeten. Az bizonyos, hogy több, a hegy csúcsától induló lávafolyam elérte a tengert. Több nagy földdarab pedig hirtelen alázökkent, ezeket a tenger vize borította el.
Bimában a hamueső olyan sűrű volt, hogy számos ház teteje beszakadt; köztük a brit közösség helytartójáé is. Későbbi mérések 45 cm vastagnak találták a réteget. A vulkánhoz sokkal közelebbi Sangirban kb kétszer ennyi hamu hullott, a közeli Bali szigetén 30 cm.
Egész Sumbawán, és a környező szigeteken is megfigyelték, hogy a tenger szintje hirtelen megemelkedett, mint egy hatalmas hullám, majd visszahúzódott. 10-én estétől kezdve és egész 11-én át a hegy hihetetlen intenzitással tombolt.
Makasszárban a 11. délutáni detonációktól a házak megreszkettek. 12-én délre a levegő szinte átlátszatlanná vált a hamutól.
Maga a kitörés 11-ének utolsó óráitól mérséklődött; az éles, és hangos dörrenések halkultak, és már csak szünetekkel hangzottak fel. 15-ére ezek is megszűntek.
Jáván a homály és a hamuszállingózás egészen 17-éig eltartott. A tengeren kilométereken keresztül olyan vastagságban úszott a horzsakő, hogy a hajók alig tudtak keresztülvergődni rajta.
A Tambora alapvető változáson esett át. Az egykori magas, szabálytalan csúcs eltűnt, a helyén 6 km átmérőjű, 1100 m mély kaldera tátong (azóta is).

A kidobott anyag mennyiségére vonatkozólag a becslések nagymértékben szórnak; leggyakrabban Verbeek 150 köbkilométeres adatát emlegetik. (Összehasonlításképpen: a Mt St Helens 1980. évi kitörése közelítőleg 1 köbkilométer anyag kiszórásával járt; a Badacsony pedig mindössze 0,5 köbkilométernyi térfogatot tesz ki.) A Krakatau nevezetes kitörésével ellentétben itt nem egy, vagy néhány nagy robbanás történt, hanem huzamosabb robbanássorozat játszódott le. Azonban egyenként még ezek is elég erősek voltak ahhoz, hogy 2600 km távolságból is hallhatóak legyenek. És olyan élesek, hogy nem Makasszár volt az egyedüli helyszín (történetesen 380 km távolságban), ahol a hangokat ágyútűznek vélték. Hamuszórást 1300 km távolságig észleltek; ebből 600 km távolságig terjedt az olyan sűrűségű, amely teljes sötétséget okozott. Az izzófelhők a csúcstól 20 km távolságig jutottak. A
sziget növényzete teljesen elpusztult. A tengert 5 km távolságig borította a kiszaggatott fákból és horzsakőből álló uszadéktömeg. De a szél távolabbra is hajtott ezekből; még Calcutta közelében is láttak az év őszén horzsakőtutajt. Mérsékelt intenzitású cunami is kialakult, ennek magassága a Sanggar-félsziget körül 4 m, Jáván és a Molukki-szgeteken 2 m volt. A kitörési felhő magassága meghaladta a 43 km-t; elérte a sztratoszférát. A finomabb részecskéket a szelek szétterítették, és eljutottak a világ messzi vidékei fölé is. Angliában is gyakran észleltek színes naplementéket és hajnalokat.
A tartomány 12000 lakosából összesen százra volt tehető a túlélők száma. Sumbawa nyugati oldalán Tambora várost a tenger borította el.
A kitörés közvetlen pusztítását is felülmúlta azonban a nyomában támadt éhínségé. A helyzet olyan súlyos volt, hogy pl. Sangir rádzsájának - aki az események értékes szemtanúja volt - saját lányai is éhenhaltak. Összesen 80 ezer ember esett áldozatul Sumbawán és a környező szigeteken. Valószínű azonban, hogy a világ távolabbi részein is sokan váltak a kitörés szenvedő alanyaivá, ugyanis számottevő klimatikus hatást is tulajdonítanak neki. Az 1816-os évet a nyár nélküli évként emlegették; Észak-Amerikában és Európában is szokatlanul hideg volt nyáron, és a mezőgazdasági termelésben ennek jelentős kihatásai voltak. Az éhezés pedig járványok terjedését is segítette, úgyhogy összességében nehezen felbecsülhető azok száma, akiknek haláláért közvetve a Tambora felelős.
A nagy kitörés hatalmas tömegű kénvegyületet is juttatott a légkörbe. Ez utólag is jól kimutatható a grönlandi és az antarktiszi jégrétegek vizsgálata révén. A kéntartalmú aeroszolnak tulajdonítják az Észak-Amerikában tapasztalt "száraz köd" jelenségét 1816-ban.  Extrém időjárási jelenségekről számoltak be; pl. június elején fagyokról Connecticut-ban, havazásról Albany, New York, és Dennysville térségében. Quebec City környékén 30 cm-nyi hó halmozódott fel ugyanekkor. A hideg időjárás nagy kieséseket okozott a mezőgazdasági terményekben. 1816 a második leghidegebb év volt az északi féltekén; az első 1601-ben a perui Huaynaputina kitörését követően állt fenn. A kénvegyület-vizsgálatok alapján gyanítják, hogy 1809-ben is lejátszódott valahol egy nagy kitörés, ezért az 1810-es évek számítanak a leghidegebb évtizednek. Az 1816. év a Brit-szigeteken, és Németországban is rendkívül hideg, és rossz termésű volt. Éhínség és járványok pusztítottak.

Csak 2004. nyarán derült fény arra, hogy a Tambora kitörése egy önálló, érdekes civilizációs központot is megsemmisített. A kalderától nyugati irányban mintegy 25 km-re kezdtek régészeti ásatásokat Haraldur Sigurdsson vezetésével. 3 m vastag horzsakőréteg alól eltemetett ház, bronztárgyak, vaseszközök, kerámiák kerültek elő. A leletek kivitelezése és díszítése a Hátsó-India területén ismertekkel rokonítható. A sok bronztárgyból arra következtettek, hogy jómódú emberek lehettek; más történeti bizonyítékok is utalnak arra, hogy a sumbawaiak távolabbi földeken is ismertek voltak olyan árucikkeikről, mint a méz, lovak, szappanfa, és szantálfa. A terület mezőgazdaságilag is fejlett lehetett. A Tambora királyságnak azonban néhány nap alatt vége szakadt.

Alvó óriások

Mit csinálnak a vulkánok, amikor éppen nem törnek ki

Ahhoz, hogy egy képződményt vulkánnak nevezzünk, az kell, hogy legalább egyszer kitörjön. De kevés az olyan vulkán, amely folyamatosan működik. Életciklusuk legalább annyira különböző, mint kialakulásuk körülményei és vulkáni termékeik anyagi összetétele.
A kitörés abbamaradása többféle okból, és ezzel összefüggésben többféle módon történhet. Például Hawaii bazaltos vulkánjai esetében a többé-kevésbé szolídnak nevezhető lávafeltörés egyszerűen biztonsági szelepként kiengedi a fölösleget; mivel az alattuk levő forró pont folymatosan fűt alulról, a kitörési folymat rövidesen újra kezdődik.
Általában minél gázdúsabb a magma, annál hevesebben kerül a felszínre. A kiszabaduló gázok robbanások formájában kiszórják a lávát. Ha ez a folyamat mélyebbre harapózik, akár a magmakamra egy része is kiürülhet, olyankor pedig az alátámasztás megszűnése miatt a felette levő kisebb-nagyobb terület beomlik, besüllyed. Az óriáskráterek (kalderák) többnyire ilyen módon jönnek létre.
A robbanásos működés többnyire kipucolja a kitörési kürtőt, abba csak lazább kőzettörmelék ékelődik be, amit a következő kitörés emelkedő magmája viszonylag könnyen áttör. Ha viszont a magma magasan marad a kitörés után, és beledermed a csatornába, komoly akadályt képezhet ott. Minél ellenállóbb a dugó, annál nagyobb nyomásra van szükség ahhoz, hogy új kitörés következhessen be - és annál hevesebb működés várható. Pl. a Vezúv 79. évi kitörése előtt olyan sokáig nem adott életjelt, hogy kialudtnak hitték. Az 1631-es nagy kitörés előtt is évszázadokat pihent.
Hogy egy éppen nem működő vulkán csak szunnyad, vagy már nem is fog többet működni, azt igen nehéz eldönteni. Némelyik vulkánnak olyan lassú az életciklusa, hogy akár többezer éves inaktivitás után is magukhoz térhetnek.

A felszín alatt levő, csak lassan hűlő magma különféle módokon adhat jelt magáról. Ezeket általában vulkáni utóműködések gyűjtőnéven illetik, de ugyanezek jellemzők egy hosszú nyugalomra berendezkedett vulkán körzetében is.
A hűlő magmából még - emberi mértékkel - hosszú ideig szabadulhatnak ki forró gázok. Ezek hasadékokon keresztül a felszínre kerülhetnek.
Az ilyen fumarolák (latin fumus = füst) legtömegesebb alkotója általában a vízgőz, de egyéb gázok is előfordulnak: szén-dioxid, kén-dioxid, hidrogén-klorid, stb. A gázok hőmérséklete tág határok között ingadozhat; 110 °C-tól akár 900 °C-ig. A forró víz általában sokféle ásványi anyagot felold, amíg a felszínre ér, és ott kicsapódnak belőle. A kénvegyületekben feltűnően dús változatot szolfatárának nevezik a Flegrei-mezők híres vulkáni krátere után (La Solfatara). A tartós gázkifúvások nyílásai körül olykor kitermelésre érdemes mennyiségben válik ki az elemi kén.

A kénes gázok az élőlényekre károsak, és mivel a levegőnél nehezebbek, a talaj mentén lefelé hömpölyöghetnek a művelt területek felé. Különösen sok kártt okozott a környék kávéültetvényeiben a nicaraguai Masaya vulkán. A növények mellett sok fémberendezést is megrongált a korrózió, amit a keletkező kénsav okozott. Aztán tervbe vették a gázok vegyi feldolgozásra történő elvezetését, azonban a munkálatok során sikerült eltömni a kibocsátó kürtőt.
A főként széndioxidból álló gázfeltöréseket mofettáknak nevezik. A szén-dioxid különösen hajlamos a mélyedésekben való felgyülemlésre. Nevezetes a Grotta del Cane (Kutyabarlang) Pozzuoli közelében. Ez egy olyan üreg, amelynek belseje alacsonyabb a bejáratnál, a kőzet repedéseiből pedig szén-dioxid gáz szivárog. A barlangba vitt kisebb kutyát ellepi a gázzseb, elveszti az eszméletét. Az embereket nem fenyegeti a fulladás, mert magasabban hordják az orrukat. Veszedelmes hírűek a jávai Halál-völgy, a Yellowstone-parkban található Halálszurdok.

Ha a forró magmatest fölött sok víz gyűlik össze, az is felmelegszik. Ilyenkor forró vizű források fakadnak. Egyes különleges esetekben a forró víz gejzíreket, azaz időszakos működésű forró szökőforrásokat alkot. Teljesen nem tisztázottak a feltételek, de a kőzetben levő csatornarendszer speciális alakulása szükséges ehhez a működéshez. A gejzírek működésének elmélete Bunsen nevéhez fűződik. A járatrendszerben levő víz alulról, illetve oldalról melegszik. A mélyebben levő vízrétegekre a felettük levők nyomást gyakorolnak, így nem 100 fokon forrnak, hanem magasabb hőmérsékleten. Aztán bizonyos idő múlva a legforróbb alsó , ill. oldalsó  részeken buborékok keletkeznek. Ezek fölfelé emelkedve kiterjednek, elkezdik kiszorítani a vizet a kürtőből. Így viszont csökken a hidrosztatikai nyomás, és a már túlhevültnek számító víz robbanásszerűen forr fel. A keletkező gőz, illetve a még folyékony víz kilövell a csőből. A kitörést követően a víz újra kitölti a csatornát, és a folymat kezdődik elölről. Némelyik gejzír
igen pontos menetrenddel működik, pl. a Yellowstone park Old Faithful (Öreg Hűséges) nevű gejzírje. A csatorna nyílása körül a hűlő vízből kiválnak a benne levő oldott anyagok alacsony kúpot képezve.

Castle gejzír, Yellowstone-park

A gejzirit vagy hidrokvarcit a mészen kívül sok kovaanyagot tartalmaz, meglehetősen ellenálló kőzet. A gejzírek vízhozama és a vízoszlop magassága tág határok között változik, és a kettő sincs szoros összefüggésben egymással. A legnagyobb ismert gejzír az Új-Zéland északi szigetén levő Waimangu volt, amely egyetlen kitöréssel 800 köbméter vizet lövellt fel 457 m magasságra. Nem volt "tiszta" gejzír, iszap és kődarabok is keveredtek a vizébe. A Tarawera 1886 évi kitörésekor eltűnt, később újra felfedezték, de további 4 év működés után újból elhalt. A gejzírek elég rövid idejű képződmények, különösen földtani időszámítás szempontjából. Instabil területekenn fordulnak elő; több esetben földrengés okozta hegyomlás vet véget pályájuknak - mint például 2007-ben az egyik híres gejzírmező, a kamcsatkai Gejzírek Völgye is jelentős részben erre a sorsra jutott. De a hőforrás kihűlése, illetve a vízutánpótlás megszűnése is előfordulhat.
Új-Zélandon és Kamcsatkán kívül a nevezetesebb gejzíres helyek a Yellowstone-park, ahol a legnagyobb számú működik; Chilében az El Tatio mező, Izland, és Alaszka.

A képek a kevésbé ismert chilei gejzírmezőról valók. Az első neve Méhkaptár.

Néhány gejzír sokfelé előfordul vulkános vidékeken: Indonézia, Pápua Új-Guinea, Peru, Bolívia, Mexikó, Kína, Japán, Etiópia és Kenya. A legközelebbi működő gejzír pedig a mai Szlovákia területén, Ránkfüred község mellett található. Ez egy félig mesterséges szökőforrás, ugyanis próbafúrással találták el a mélyben fekvő természetes forróvíz-tároló üreget. Azóta 20 - 24 óránként 25 m magasra fújja ki a vizet.
Hazánk területén is működtek gejzírek. Legismertebbek a Tihanyi-félsziget gejzírkúp-maradványai, amelyekből kb. 110 darabot tartanak nyilván.

Legnevesebb az Aranyház, amely a rajta élő sárga zuzmókról kapta a nevét.

De a Mátra peremterületein is ilyenek sorakoznak Gyöngyössolymostól északra, a Monostor-völgy két oldalán (Aszag-kő, Üstök-kő stb.). A Bába-kő a 24-es számú főút gyöngyössolymosi elágazásánál, attól mintegy150 m-nyire megbúvó 5 m magas sziklatömb, melyhez több monda is fűződik. A Csák-kő a Kis-hegy érdekes sziklaalakzata. A Nagy-patakra leszakadó meredek oldalán a vulkanizmus kisérőjelenségei tanulmányozhatók. Nevét Csák Mátéról kapta, aki e kő tetejéről szólt a király ellen induló seregéhez.

Bába-kő

Csák-kő

A Zempléni-hegységben Sárospatak közelében a Nagy-Bot-kő szintén egy néhai gejzírmezőből maradt fenn, valamint a Cholnoky-gejzírkúp Sátoraljaújhely mellett.

A gejzírek, és a szolídabb forróvíz-feltörések között folyamatos az átmenet. Utóbbiakhoz nincs szükség olyan különleges feltételekre; több is van belőlük. A Waimangu azt is példázta, hogy a víz nem okvetlenül tiszta. Ha a lazább törmelék belemosódik, az iszappá alakul, így posztvulkános iszapfortyogók jöhetnek létre.

Fontos megjegyezni, hogy nem mindegyik iszapfeltörés ilyen eredetű. Például Azerbajdzsánban, Beludzsisztánban igen nagy méretű hideg "iszapvulkánok" találhatók földgázmezőkhöz kapcsolódva. A megjelenésük azonban nagyon hasonló, és a vulkáni gázok üzemeltette iszapfortyogók sem mindig forrók. De mindig vulkános területhez kapcsolódnak. Erdélyben Kovászna nevezetessége a Pokolsár nevű iszapfortyogó, amely a gejzírekhez hasonlóan periodikusan működik, csak jóval hosszabb ciklusidővel - 30 - 40 évenként gyűlik fel a kitöréshez szükséges feszítőerő. Utoljára 1984-ben lépett akcióba. 

A Costa Ricában található Poas vulkánnak az egyik krátere működik olykor iszapos gejzírhez hasonlóan. Nyilvánvalóan a vulkáni kürtő sajátos kialakulása eredményezi ezt.

A legszelídebb mofetták egyszerűen vízben oldott gázok, elsősorban szén-dioxid formájában jelentkeznek. Nevezik ezeket savanyúvíznek, borvíznek, csevicének, stb.

A vulkáni utóműködések hőjét az ember is hasznosítja olyan vidékeken, ahol ez bőven rendelkezésre áll, és a földtani viszonyok is kedvezőek a kiaknázásra. A toscanai Larderello völgy gőzforrásait a 20. század eleje óta aknázzák ki elsősorban elektromos erőművekben, de a feltörő gázok bórsav-, ammónia-, szén-dioxid-, és nemesgáztartalmát is feldolgozzák. Larderellóban vízzáró agyagrétegek takarják a mélyebben fekvő porózus kőzeteket, amelyekben  felhalmozódnak a mélyről érkező gázok és gőzök. Így alakulhat ki a 25 atmoszféráig terjedő nagy nyomás, és a 230°C-ig emelkedő hőmérséklet. Vízzáró réteg hiányában alacsonyabb nyomáson és hőfokon elillannának ezek az anyagok.
Larderellón kívül azóta sok helyen használják fel a Föld belső hőjét. Izlandon házak és üvegházak fűtésére is szolgál, ismertebbek még Új-Zéland, az USA, Mexikó, Fülöp-szigetek, geotermális létesítményei.

Mai zenei ajánlatom

Érdekes találkozás

Az Ave Maria több zeneszerzőtől is meghallgatható. Nekem Schuberté tetszik a legjobban. Előadóban még szélesebb a választék. Neves művészek éneklik szerte a világon. A választottam érdekessége, hogy a könnyűzene irányából érkezett. Énekében azonban a konzervatívabb hallgatók sem csalódnak. Mestere a hangok hajlításának.

Kúpok, dómok, kalderák

A vulkanizmus felszíni formái

Amikor azt halljuk, vulkán, automatikusan egy aránylag meredek lejtésű, kúpos hegyre szoktunk gondolni, amelynek a csúcsába kráter mélyül.
Ez a rétegvulkánok ideális képe. Illusztrációként talán leggyakrabban a Fuji-yama szerepel. A változatosság kedvéért, egy jóval kevésbé ismert képviselő:

A neve Pavlof, az Alaszka-félszigeten található. (Alaszka eredetileg Oroszországhoz tartozott, a hegy ezért kapta a nagy orosz tudós nevét. Csak a szóvégi v-t előszeretettel zöngétlenítik angolosításkor.)
A leírt kinézet azonban tulajdonképpen a vulkanikus hegyek kisebb hányadára igaz. Egy rétegvulkán kúpja akkor marad szabályos, ha a kitörések zömében a központi kürtőből történnek, és viszonylag sűrűn következnek be. Az újabb és újabb lávafolyások és törmelékrétegek mindig más irányban gyarapítják a kúpot, hiszen az előző kimagaslik a lejtőből, a következő az aktuális mélyedésekben halmozódik fel. A gyakoriságnak pedig az a jelentősége, hogy a feszültség rendszeresen feloldódik, a kürtő nem tömődik el. Tehát nem következik be romboló erejű kitörés, amely jelentősen deformálná az épülő kúp szimmetriáját.
Az idill megszakadása leggyakrabban egy hosszabb működési szünettel kezdődik. A csatorna eltömődik, és nagy ellenállásba ütközik a később újra fölfele törekvő magma. Ilyenkor különféle módokon törhet felszínre, de mindegyik veszélyezteti a hegy alakját.
Egy mégoly szimmetrikusan épült rétegvulkán anyaga sem homogén, a lazább törmelékrétegek gyengeségeket jelenthetnek, amelyeken keresztül új úton, valahol oldalt kerülhet az anyag a felszínre. Történhet egy, vagy néhány csatornán keresztül - ezeket nevezik parazita krátereknek -, vagy hosszabb repedés is kialakulhat. A parazita kúpok többsége csak egyszer működik, és nem fejlődik túl nagyra. Tőlük inkább csak ragyás lesz a vulkán. De az is megesik, hogy új főkráter alakul ki az eredeti helyett, vagy akár váltakozva is működhetnek. Így a hegy többcsúcsúvá fejlődik.
Hosszabb nyugalmi szakasz után nem ritka, hogy az átlagosnál erősebb kitörés vezeti le a felgyülemlett feszültséget. Pl. a Vezúvot a 79. évi kitörés előtt nem is ismerték működő tűzhányóként. A hirtelen kidobott nagy mennyiségű anyag helye a mélyben megüresedett, és a korábbi kúp jelentős hányada beleomlott. Az ilyen omlásos eredetű, gyakran szabálytalan alakú óriáskrátereket kalderának nevezik. (A szó spanyol eredetű, üstöt jelent.) Bár az irodalom mérethatárt is állapít meg (1 mérföld, azaz kb. 1,6 km), de a kialakulás is jellemzően eltér a szűkebb értelemben vett krátertől. A kráternyílást ugyanis jellemzően a felszínre távozó anyagok közvetlen hatásai szokták kialakítani.
Egy kráter pillanatnyi megjelenését az utolsó folyamat alakítja ki. Intenzív robbanások jellemzően tölcsérformát alakítanak ki, az ilyen kráter átmérője jelentősen meghaladja a csatornáét. Kézenfekvő példa a Vulcano krátere a Lipari-szigeteken.

Kisebb intenzitással távozó törmelék, vagy lávafolyás a kráter üregét többé-kevésbé kitöltheti. Ritka, de előfordul, hogy a kráter alján huzamosabb ideig folyékony állapotban levő láva tavat alkot.

Csapadékos vidéken jóval gyakoribb, hogy a kráter alját víz tölti ki. A vulkáni termékekkel való kölcsönhatás miatt a krátertavak kémhatása eltér a semlegestől; jellemzőbb a savasodás, de lúgos is előfordul. Az oldott anyagok pedig egzotikus színeződést eredményeznek.

A jelentős méretű krátertavak veszélyforrást jelentenek. A következő kitörés alkalmával átzúdulnak a peremen, és iszapfolyásként öntik el a hegy lejtőjét, vagy - különösen a völgyeket követve - távolabbra is eljuthatnak. A jávai Kelut különösen hírhedt a laharjairól. (A lahar az iszapfolyás indonéz neve; ebben az országban meglehetősen gyakori fenyegetés. Innen honosodott meg a nemzetközi vulkanológiai leírásokban.)

A legnagyobb pusztítást az 1586-os kitörés okozta, akkor mintegy 10000 ember lelte halálát. Miután 1919-ben újabb 5000 áldozatot követelt a lahar, megkísérelték a krátertó lecsapolását egy tárnarendszerrel. A következő kitörés ugyan nem járt jelentős iszapárral, viszont kimélyítette a krátert, amely azóta ismét gyűjti a csapadékvizet.
A folyóvölgyek közvetítő szerepére példa a tangiwai tragédia Új-Zélandban 1953-ban. A Ruapehu krátertavának egy része hirtelen elfolyt, az áradat éppen akkor mosta el a Whangaehu hídját, amikor a vonat áthaladt rajta.
Nagy viszkozitás, csekély gáztartalom, és lassú, de tartós felfelé nyomulás esetén a láva a kürtő szája körül marad, ott dagadókúpot, más néven lávadómot hoz létre. A dóm állandó növekedése miatt instabil képződmény. Megrepedezik, időnként egy része leomlik. Ilyenkor a nyomás csökkenése miatt az addigi egyensúly a gázok nyomásával megbomlik, és robbanások is kialakulhatnak, amelyek tovább rombolják a képződményt; ez így öngerjesztő folyamattá válik, és elfogyasztja a dóm anyagát. Kezdődhet az újabb lávapúp kialakulása.
A leírt ciklus meglehetősen kiszámíthatatlanná, veszélyessé teszi az ilyen típusú hegyeket. Ismert példájuk a jávai Merapi.

A viszkózus láva nagyobb eséllyel dermed bele a csatornába, tehát gyakori, hogy egy hegyen több dóm is kinő. A megjelenése ettől szabálytalan, csupa-púp lesz.

A kép az új-guineai Mt Lamingtont ábrázolja az 1951. évi pusztító kitörése után.

Tágas kráter, vagy kaldera esetén ha újabb, de kisebb intenzitású működés kezdődik, az valahol belül - de nem feltétlenül középen - új, kisebb kúpot kezd el építeni. Egy krátertó belsejében ez kis szigetként jelenik meg, amely festői látvány.

Később az új kúp kezdi uralni a képet, de a régi perem még sokáig látható. A Vezúv "kétcsúcsú" látképére is ez a magyarázat; a fiatalabb központi kúp mellett a régi kaldera pereme magasodik, amelynek önálló nevet is adtak: Monte Somma. A világon számos más tűzhányó felépítése hasonló, ezeket szokták somma típusú vulkánokként is emlegetni.

A pajzsvulkánok esetében a láva többnyire nyugodtan folyik ki a csatornából. Visszahúzódása után meredek falú, kútszerű, úgynevezett lyukkráter marad vissza. Ezek különösen Hawaii vulkánjaira jellemzők, de a fentebbi Erta Ale kráter is jó példa.
Térjünk vissza ahhoz a szituációhoz, hogy a központi csatorna elég erősen eltömődött ahhoz, hogy az újra felfelé törekvő magmának útját állja. Az oldalra, a gyengeségek felé terelődött olvadék pedig nem mindig tud olyan parazita krátert nyitni magának, amely afféle biztonsági szelepként működve mérsékeltebb módon vezetné le a feszültséget. Igen jól dokumentált események zajlottak le a Mt St Helens esetében 1980-ban. Az északi lejtő elkezdett kipúposodni, ami az oldalt felhalmozódó magmatömeg feszítő hatása miatt történt. Aztán egy földrengés hirtelen nyitott utat a feszültségnek, ami egyrészt hatalmas robbanást eredményezett, másrészt a kúp anyagának egy része csuszamlásként leszánkázott a környékre. Az ehhez hasonló részleges lejtőomlások sem mennek ritkaságszámba; felismerhetők arról, hogy a kialakuló kaldera teljesen féloldalas, patkószerű, valamint a lecsúszott, szétterült anyag jellemzően halmokra szakadozott, lapos, legyező alakú törmelékkúpja.

Ez a kép a kamcsatkai Bezimjannij térségében készült, amelyen 1956-ban a St Helenséhez igen hasonló eseménysor játszódott le.
Végezetül egy összetett példa: a Sakurajima vulkán Kyushu szigetén. A  műholdfelvételen jól látható, hogy egy nagy kaldera peremén képződött fiatalabb belső kúpról van szó, amely azonban a látkép tanúsága szerint sok viszontagság nyomát viseli magán. Japán egyik legaktívabb tűzhányója.

Mai zenei ajánlatom

Mielőtt még eltávolodnék a csalogányhang témájától, következzen egy másik szoprán énekesnő. Ő is érdemes a figyelemre csengő tónusával, a könnyedséggel, amellyel a magas hangokat kiénekli, és azzal a kiemelkedő vonással, hogy nehezebb fekvésekben is határozottan érzékelhető dinamikát ad.
A neve Julia Novikova, az ajánlott mű Offenbach: Hoffmann meséi-ből Olympia áriája. Ez is olyan népszerű alkotás, amely alaposan igénybeveszi az előadót, alkalmas a tehetség megcsillogtatására. Neki, úgy tűnik, nem elég nehéz, még bele is cifráz.

De érdemes tőle is meghallgatni a már korábban méltatott csengettyűáriát is.

Mai zenei ajánlatom

A Youtube-on számos olyan összeállítás található, amely neves művészek összehasonlítását kínálja azonos mű előadásában. A koloratúr szoprán kategóriában ilyen "sláger" Delibes: Lakmé című operájából a csengettyűária. Külön-külön is sok előadótól hallgathatjuk meg; jócskán ad lehetőséget a tehetség bemutatására.
30 művésznő meghallgatása után számomra toronymagasan emelkedett ki Ingeborg Hallstein bemutatója, természetesen rákerestem, hogy végig meghallgathassam tőle az áriát, ne csak egy rövid részletet. Rajta kívül még sok más előadó tolmácsolásában is élvezhető, de hozzá mérhető csalogányhangot nem leltem. Íme:

Rémület Itáliában

A Vezúv 1631. évi nagy kitörése

A Vezúvról először általában a 79.évi pliniusi kitörés jut az ember eszébe, amely eltemette Pompeji, Herculaneum, és Stabiae városait. Erről lett közismert, klasszikus vulkán. Most a második legerősebb történeti kitörését mutatom be, amely jóval kevésbé szerepel a köztudatban.
79-et követően a hegy 1150-ig nagyjából 50 - 100 évente lépett működésbe. Attól kezdve elcsendesedett. Egészen 1631-ig nem adott életjelt; lejtőit dúsan benőtte az erdő.

Minél hosszabb ideig gyűlik azonban a feszültség, annál nagyobb lesz a robaj, amikor a rejtett energiák felszabadulnak.
1631. december 10-től kezdve Torre, Massa, Polena és S Bastiano lakói olyan heves morajló hangokat hallottak a hegy mélyéről,hogy éjszaka alig tudtak aludni. A környéken egyes kutak vize minden észrevehető ok nélkül zavarossá vált, mások pedig hirtelen kiszáradtak. Ottaviano egy szavahihető polgára arról számolt be, hogy egy hónappal azelőtt, amikor megmászta a hegyet, úgy kellett leereszkednie a kráter aljára, 15 nappal később viszont a térszín annyira megemelkedett, hogy a perem egyik feléről a másikra úgy átjutott, hogy nem kellett lefele lépnie.
Dec. 15-ről 16-ra virradó éjszaka az addiginál is erősebb földrengések voltak. Egyesek különös fényjelenségekről számoltak be. Dec. 16-án reggel 7 óra után több nyílás keletkezett a központi kúp és a Monte Somma között, ezekből tűz, hamu, és kövek törtek elő. A nyílások mérete először boroshordónyi volt, aztán folyamatosan tágultak. Napkelte után Nápoly felől egy rendkívüli és sötét felhőt láttak a hegy fölött, amelynek alakja egy fenyőre emlékeztetett.
Megjegyzés: A kitörési felhő alakjának fenyőhöz hasonlítása már Plinius leírásában is szerepelt. A félreértések elkerülése végett ez nem olyan fenyő-forma, mint a nálunk is megtalálható luc, hanem a mediterrán mandulafenyőre kell gondolni, amelynek ágai lapos, szétterülő koronát képeznek.

Nápolyban reggel még sütött a nap. De déli 1 óra tájra a füst olyan sűrű lett, hogy a levegő fekete és homályos lett, olyan erős kénes és egyéb fojtó égett szagok terjengtek, hogy erősen megnehezítették a légzést. Délután 4 tájban folyamatos remegés kezdődött, amitől reszkettek a házak, és sok cserép lehullott. Három órán keresztül erős zaj és felvillanások rémítették a népet.
A lakosok tapasztalataiból leszűrhető, hogy a szél eleinte Nápoly felé vitte a kitörési felhőt. Már a második napon mindent hamu borított. A villanások valószínűleg az örvénylő anyagrészecskék által kiváltott elektromos tevékenységből származtak; ez ahhoz hasonló villámlás, mint ami nyári zivatarok alkalmával is történik. Illusztrációként egy kép a Gunung Galunggung 1982-es kitöréséről.

Később azonban sok helyen észlelték a Vezúvból származó vulkáni hamu hullását. Jelezték Beneventoban, Bariban, Tarantoban; de még jóval távolibb tájakon is tapasztaltak hamuhullást: Dalmáciában, az Égei-tengeren, sőt, Afrikában is.
16-án a vulkántól keletre eső területen is éjszakai sötétség lett. Ennek következtében Ottaviano hercegnője elindult Cacciabellába. Egy szolgája, akit a helyzet felderítésére visszaküldött, nagyméretű hulló kövekről számolt be; kiáltozva érkezett vissza: "Meneküljünk! Meneküljünk!". Délelőtt 11 óróra a kőhullás már Cacciabellát is elérte, úgyhogy az úrnő innen is távozni kényszerült. A bombák hullása nem csupán Nolára és a Nápoly környéki városokra terjedt ki, hanem Melfi környékére is (Puglia tartomány). Akkora sziklák is hullottak, hogy tíz pár ökörrel sem tudták elmozdítani őket.
Dec. 17-én hajnali három tájban a hegy morajlása megkétszereződött, és az Atrio-ból (a völgy a központi kúp és a Somma között) víz kezdett ömleni, noha eső másnapig nem esett a területen.
Délelőtt 9 órakor a földrengések felerősödtek, és Nola síkjára újra bombák kezdtek hullani. Olyan sötétség uralkodott, hogy az emberek égő fáklyákkal sem látták egymást. Növekvő mennydörgés közepette tüzes folyam indul a hegy tetejéről, amely a lankásabb részekre érve több ágra oszlott. 11 órakor nagyon erős földrengés volt, és a lávafolyamok már több irányba kúsztak. Az érintett települések: Ottaviano, Nola, S Elmo, Saviano, Marigliano,Cicciano, Cisterna, S Maria della Vetrara, Massa, Trocchia, Pllena, S Sebastiano, Bosco, Torre della Annunziata, Torre del Greco, Resina (Ez a városka épült a régen eltemetett Herculaneum romjai fölé), Somma. A folyamok nagy pusztítást okoztak. Eközben a tenger jelentős területeken mintegy mérföldnyire visszahúzódott olyan gyorsasággal, hogy a hajók szárazon maradtak. A tenger csak mintegy 8 óra elteltével szerezte vissza elvesztett területeit. A hegy csúcsa tágra nyílt - mintegy három mérföld kerületűre - és sokat alacsonyodott; az emberek eredeti magasságának harmadára becsülték.

Mialatt a hegy csúcsa lávát ontott, Palma és Nola irányába hatalmas víztömegek is kezdtek ömleni.Később az áradat kiterjedt Bosco, Torre Della Nunziata, Torre del Greco, Granatello, és Resina vidékeire is, egészen délután 2 óráig. A nagy vízfolyások Nápolyból is láthatók voltak. A vízáradat további jelentős pusztítást okozott; nemcsak a szegények házikói, de paloták is omlottak össze a háztetők magasságáig emelkedő folyamban. Nápolyban délig hamuhullást észleltek, ezt követően az időjárás megváltozott, a nap hátralevő részében olyan eső hullott, hogy az utcák víz alá kerültek.
Dec. 18.
Dél felé újabb kitörési felhőt észleltek a hegy fölött, amelynek becsült magassága a 35 mérföldet is elérte, de a teteje már fehér volt, és eloszlott a légkörben. A víz- és iszapfolyások még ekkor is szedtek áldozatokat.

A következő napokon a helyzet javult, bár még mindig morajlást lehetett hallani a hegy irányából, és tengerészek tűzjelenségeket is megfigyeltek.

A kitörésről számos feljegyzés megemlékezik, azonban az egykorú leírások nem tisztáznak néhány mozzanatot. A pánik és a nem szakszerű szóhasználat miatt nem teljesen világos, melyik "tüzes folyam" jelentett valóban lávát, és melyik lehetett inkább izzófelhő. A víz és iszapfolyamok eredete is bizonytalan. Az, hogy Nápolyban nem esett eső de. 17 előtt, nem jelenti azt, hogy közvetlenül a hegy fölött a kitörési felhő inicializáló hatására nem hullhatott csapadék. Arrafelé sejthetően senki sem járt akkor. Érdekesség viszont, hogy egyes krónikák szerint a vízáradat elpusztult halakat és egyéb tengeri állatokat is sodort magával.