Zúgott a vész, és dörgött a föld

A távol-keleti Pompeji

A Tambora Sumbawa szigetén, annak Sanggar nevű, északi félszigetén emelkedik 2850 m magasra. Ez a vulkán felelős a történeti idők legnagyobb ismert kitöréséért.
Szinte semmilyen hiteles információ nem maradt fenn az 1815-ös kitörést megelőző történetéről. A környék felderítetlenségére jellemző, hogy a közeli Komodo szigetén a híres óriás varánuszokat is csak 1911-ben fedezték fel. Az utólagos földtani elemzések szerint a nagy kitörés előtt a hegy több, mint 4000 m magas lehetett, tengerszinti átmérője pedig 60 km. Az erdő sűrűn benőtte. Valószínűleg legalább két csúcsa volt, ezeken kívül számos parazita kúpja a keleti és az északkeleti lejtőn. Érdekesség, hogy a Tambora működésének első periódusában pajzsvulkán volt. Erre települt rá a fiatalabb rétegvulkáni kúp; vélhetően a láva összetételének megváltozása miatt. Valószínű, hogy eleinte különálló sziget volt, amelyet a vulkáni termékek kötöttek össze Sumbawa szigetével.

A nagy kitörés előtt a Tambora kb. 2500 éve pihent. Sumbawa szigetének lakossága 1815-ben 140000 főre becsülhető, ezek közül mintegy 12000 lakott a Sanggar félszigeten szétszórva. 64 kilométerrel keletre, egy Bima nevű településen élt egy kis brit közösség.
1815 április 5-e estéjén Makasszárban a Benáresz csatahajó tisztjei és legénysége olyan zajokat hallottak, mintha tengeri csata zajlana valahol a déli horizonton túl. Ahogy sötétedett, a zárótűz mind közelebbinek tűnt, a Benáreszt kirendelték tengeri felderítésre. De három nap alatt sem lelték meg az "ágyúzás" forrását.
Ápr. 6-án napkeltekor Batáviában hamu kezdett szállingózni. A nap egész Jáva fölött elhomályosult, a derült, csendes idő dacára a sugárzás legyengült, valami különös nyomottság ült a légkörben. Ez az állapot több napon keresztül tartott. A robajok, a robbanások hangjai is folytatódtak, bár gyakoriságuk és hangerejük csökkenni látszott valamelyest. A hamuhullás viszont erősödött, és a lakosság hamarosan tudatára ébredt, hogy kitört egy vulkán. Találgatták, melyik lehet; főként Jáva középső és keleti részén elhelyezkedők voltak a gyanúsítottak: a Merapi, a Bromo, a Kelud. Mivel a szigeten egyáltalán nem szokatlan a vulkánkitörés, nem tulajdonítottak neki túlzottan nagy jelentőséget. Április 10-én azonban az ágyúlövésszerű hangok újra felerősödtek, és egyre fenyegetőbb sötét hamufelhő gomolygott kelet felől, amely csaknem teljesen elfödte a napot. Jáva keleti részén a helyzet még komolyabb volt. Solo és Rembang térségében csekély, de folyamatos földlökéseket észleltek, és a hatalmas detonációk a házakat is
észrevehetően megrázták. 11-én a robbanások még tovább erősödtek. Senki sem tudta, mi történik, a gyanúsított vulkánok egyike sem volt kitörési állapotban.
Magán Sumbawa szigetén a kezdetleges viszonyok, a nagy pánik, és a kevés túlélő miatt nehéz volt megfelelő szemtanúkat találni. Egyik szerencsés kivétel volt Sangir rádzsája. Sangir alig 40 kilométernyire keletre feküdt a csúcstól, a rádzsa a kitörés idején a falujában tartózkodott. Elmondása szerint ápr. 10-én este 7 órakor három különálló lángoszlop tört a magasba a Tambora csúcsa közelében, amelyek nagy magasságban homályosan összemosódtak egymással. Olyan észlelésről is beszámolt, hogy a hegy minden irányba szétterjedő folyékony tűznek tűnt. Feltehetően izzófelhőket látott. A lángoszlopok egészen addig folytatták a dühöngést, amíg 8 óra körül a nagy sűrűségben aláhulló hamu el nem homályosította a látványt. Kövek kezdtek hullani Sangir környékén, többségük diónyi, de kétökölnyi is  előfordult. 9 és 10 óra között hamuhullás kezdődött, majd tomboló szélroham érkezett, amely a falu legtöbb házát lerombolta. Sangirnak a Tamborához közelebb eső részein volt az erősebb, ott a legnagyobb fákat is gyökerestől
tépte ki, és a levegőbe emelte őket emberekkel, lovakkal, tehenekkel, és minden egyébbel együtt, amit az útjában ért. A tenger megemelkedett, 4 méterrel volt magasabb a szokásosnál; elöntötte Sangir csekélyke rizsföldjeit, házakat sodort el. A szélvihar körülbelül egy órán át tartott, ezalatt nem lehetett hallani robbanások zaját. Ezt követően azonban ismét különösen erős detonációkk hallatszottak másnap reggelig, megszakítás nélkül. A Sangirban tapasztaltak alapján csak elképzelésünk lehet, mi játszódhatott le magán a Sanggar félszigeten. Az bizonyos, hogy több, a hegy csúcsától induló lávafolyam elérte a tengert. Több nagy földdarab pedig hirtelen alázökkent, ezeket a tenger vize borította el.
Bimában a hamueső olyan sűrű volt, hogy számos ház teteje beszakadt; köztük a brit közösség helytartójáé is. Későbbi mérések 45 cm vastagnak találták a réteget. A vulkánhoz sokkal közelebbi Sangirban kb kétszer ennyi hamu hullott, a közeli Bali szigetén 30 cm.
Egész Sumbawán, és a környező szigeteken is megfigyelték, hogy a tenger szintje hirtelen megemelkedett, mint egy hatalmas hullám, majd visszahúzódott. 10-én estétől kezdve és egész 11-én át a hegy hihetetlen intenzitással tombolt.
Makasszárban a 11. délutáni detonációktól a házak megreszkettek. 12-én délre a levegő szinte átlátszatlanná vált a hamutól.
Maga a kitörés 11-ének utolsó óráitól mérséklődött; az éles, és hangos dörrenések halkultak, és már csak szünetekkel hangzottak fel. 15-ére ezek is megszűntek.
Jáván a homály és a hamuszállingózás egészen 17-éig eltartott. A tengeren kilométereken keresztül olyan vastagságban úszott a horzsakő, hogy a hajók alig tudtak keresztülvergődni rajta.
A Tambora alapvető változáson esett át. Az egykori magas, szabálytalan csúcs eltűnt, a helyén 6 km átmérőjű, 1100 m mély kaldera tátong (azóta is).

A kidobott anyag mennyiségére vonatkozólag a becslések nagymértékben szórnak; leggyakrabban Verbeek 150 köbkilométeres adatát emlegetik. (Összehasonlításképpen: a Mt St Helens 1980. évi kitörése közelítőleg 1 köbkilométer anyag kiszórásával járt; a Badacsony pedig mindössze 0,5 köbkilométernyi térfogatot tesz ki.) A Krakatau nevezetes kitörésével ellentétben itt nem egy, vagy néhány nagy robbanás történt, hanem huzamosabb robbanássorozat játszódott le. Azonban egyenként még ezek is elég erősek voltak ahhoz, hogy 2600 km távolságból is hallhatóak legyenek. És olyan élesek, hogy nem Makasszár volt az egyedüli helyszín (történetesen 380 km távolságban), ahol a hangokat ágyútűznek vélték. Hamuszórást 1300 km távolságig észleltek; ebből 600 km távolságig terjedt az olyan sűrűségű, amely teljes sötétséget okozott. Az izzófelhők a csúcstól 20 km távolságig jutottak. A
sziget növényzete teljesen elpusztult. A tengert 5 km távolságig borította a kiszaggatott fákból és horzsakőből álló uszadéktömeg. De a szél távolabbra is hajtott ezekből; még Calcutta közelében is láttak az év őszén horzsakőtutajt. Mérsékelt intenzitású cunami is kialakult, ennek magassága a Sanggar-félsziget körül 4 m, Jáván és a Molukki-szgeteken 2 m volt. A kitörési felhő magassága meghaladta a 43 km-t; elérte a sztratoszférát. A finomabb részecskéket a szelek szétterítették, és eljutottak a világ messzi vidékei fölé is. Angliában is gyakran észleltek színes naplementéket és hajnalokat.
A tartomány 12000 lakosából összesen százra volt tehető a túlélők száma. Sumbawa nyugati oldalán Tambora várost a tenger borította el.
A kitörés közvetlen pusztítását is felülmúlta azonban a nyomában támadt éhínségé. A helyzet olyan súlyos volt, hogy pl. Sangir rádzsájának - aki az események értékes szemtanúja volt - saját lányai is éhenhaltak. Összesen 80 ezer ember esett áldozatul Sumbawán és a környező szigeteken. Valószínű azonban, hogy a világ távolabbi részein is sokan váltak a kitörés szenvedő alanyaivá, ugyanis számottevő klimatikus hatást is tulajdonítanak neki. Az 1816-os évet a nyár nélküli évként emlegették; Észak-Amerikában és Európában is szokatlanul hideg volt nyáron, és a mezőgazdasági termelésben ennek jelentős kihatásai voltak. Az éhezés pedig járványok terjedését is segítette, úgyhogy összességében nehezen felbecsülhető azok száma, akiknek haláláért közvetve a Tambora felelős.
A nagy kitörés hatalmas tömegű kénvegyületet is juttatott a légkörbe. Ez utólag is jól kimutatható a grönlandi és az antarktiszi jégrétegek vizsgálata révén. A kéntartalmú aeroszolnak tulajdonítják az Észak-Amerikában tapasztalt "száraz köd" jelenségét 1816-ban.  Extrém időjárási jelenségekről számoltak be; pl. június elején fagyokról Connecticut-ban, havazásról Albany, New York, és Dennysville térségében. Quebec City környékén 30 cm-nyi hó halmozódott fel ugyanekkor. A hideg időjárás nagy kieséseket okozott a mezőgazdasági terményekben. 1816 a második leghidegebb év volt az északi féltekén; az első 1601-ben a perui Huaynaputina kitörését követően állt fenn. A kénvegyület-vizsgálatok alapján gyanítják, hogy 1809-ben is lejátszódott valahol egy nagy kitörés, ezért az 1810-es évek számítanak a leghidegebb évtizednek. Az 1816. év a Brit-szigeteken, és Németországban is rendkívül hideg, és rossz termésű volt. Éhínség és járványok pusztítottak.

Csak 2004. nyarán derült fény arra, hogy a Tambora kitörése egy önálló, érdekes civilizációs központot is megsemmisített. A kalderától nyugati irányban mintegy 25 km-re kezdtek régészeti ásatásokat Haraldur Sigurdsson vezetésével. 3 m vastag horzsakőréteg alól eltemetett ház, bronztárgyak, vaseszközök, kerámiák kerültek elő. A leletek kivitelezése és díszítése a Hátsó-India területén ismertekkel rokonítható. A sok bronztárgyból arra következtettek, hogy jómódú emberek lehettek; más történeti bizonyítékok is utalnak arra, hogy a sumbawaiak távolabbi földeken is ismertek voltak olyan árucikkeikről, mint a méz, lovak, szappanfa, és szantálfa. A terület mezőgazdaságilag is fejlett lehetett. A Tambora királyságnak azonban néhány nap alatt vége szakadt.