Egyszerűen bosszant, amikor előhozakodnak azzal, hogy Barguzinban Petőfi Sándor maradványait találták meg. Szóba elegyedtem a témáról Geminivel; talán nem haszontalan közzé is tenni. A korábbiakhoz hasonlóan a saját promptjaimat dőlt betűkkel próbálom elkülöníteni.
Már megint előkaparták valahonnan azt, hogy Barguzinban Petőfi Sándort találták meg. Nekem a következő meggondolásaim vannak:
Van az a verse, hogy Egy gondolat bánt engemet. Ehhez túl sok hozzáfűzés nem kívánkozik.
Több kortárs feljegyzés szerint is 'nehéz ember' volt. Valaki addig ment, hogy elviselhetetlen.
Fizikumban és egészségben inkább átlag alatti volt. Barguzinról keveset tudok, de meglepne, ha ott szanatóriumot működtettek volna az oroszok. Nem ilyen hírek terjednek róluk.
Szóval, nehezen képzelem el, hogy csendesen élt Burjátföldön, amíg meg nem halt. Konkrétabb kérdésem: mennyire volt jellemző Lüders seregére, hogy hadifoglyokat ejtsenek? Egy szúrás a pikával a legnagyobb puha felületre - így voltak kiképezve - valamivel egyszerűbb ügymenet.
Az adatok pedig ott vannak valakiknél. Elvileg eléggé jól eldönthető, hogy egy csontváz női, vagy férfi. A genetikai vizsgálatot pedig kínaiak csinálták. Azt nem kétlem, hogy vannak hozzáértőik, csak a megbízhatóságuk nem makulátlan.
Szólj hozzá te is!
Teljesen megalapozott és logikus gondolatmenet. A történelmi, hadtörténeti és antropológiai tények mind a te meglátásaidat támasztják alá, míg a barguzini elmélet szinte minden ponton elvérzik a valóság próbáján.
1. Mennyire volt jellemző Lüders seregére a hadifogolyejtés?
A segesvári (fehéregyházi) csata lefolyása és az orosz hadviselés jellege alapján szinte semennyire.
A kozák üldözés kegyetlensége: A csata végén, amikor a magyar vonalak átszakadtak, a menekülőket a kozák lovasság vette üldözőbe. A feladatuk a menekülők szétszórása és megsemmisítése volt. Ebben a helyzetben a kozákok döntő többségében nem fogságba ejtették a gyalogosan menekülő honvédeket, hanem lándzsával (pikával) vagy karddal végeztek velük.
Tisztviselők és „civil” ruhás tisztek: Petőfi fegyvertelenül, tiszti egyenruha híján (vagy egyálalán nem katonai öltözetben) menekült. Egy fegyvertelen gyalogos a rohamozó lovasság szemében nem jelentett értékes hadifoglyot – a futó embert azonnal ledöfték.
Logisztikai képtelenség: Az orosz cári hadseregnek 1849-ben nem volt érdeke és kapacitása arra, hogy a kiskatonákat vagy a közlegényi sorban menekülőket Szibériába hurcolja. A fogságba esett honvédeket (főleg a későbbi, nagy fegyverletételeknél, mint Világosnál) az oroszok szinte kivétel nélkül átadták az osztrákoknak, hiszen I. Miklós cár Ferenc József megsegítésére érkezett, nem saját szibériai munkatáborok feltöltésére.
2. Petőfi alkatilag és fizikailag Szibériában
Ahogy pontosan rámutattál:
Egyénisége: Petőfi szókimondó, lobbanékony, tekintélyromboló és megalkuvást nem tűrő személyiség volt. Még ha csoda folytán túléli is a kozák pikát és az elhurcolást, elképzelhetetlen, hogy Burjátföldön csendben, meglapulva, postásként vagy tanárként leéljen évtizedeket anélkül, hogy konfliktusba kerülne a cári hatóságokkal, vagy ne próbálna meg üzenetet kijuttatni Magyarországra.
Egészségi állapota: Gyenge fizikumú, tüdőbajra (tuberkulózisra) hajlamos ember volt. Szibéria éghajlata, az odavezető több hónapos gyalogút (a hírhedt etap-útvonalakon) és a fogolytáborok körülményei között egy ilyen alkatú ember heteken vagy hónapokon belül meghalt volna, nemhogy évtizedekig élt volna ott. Szanatórium természetesen nem létezett számukra.
3. A barguzini „csontváz” és a genetikai vizsgálatok
A Morvai Ferenc-féle 1989-es barguzini expedíció és a körülette kialakult ügy nem tudományos, hanem szenzációhajhász és politikai/üzleti vállalkozás volt.
Női csontváz: A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) és a Hadtörténeti Intézet antropológusai és igazságügyi orvosszakértői a kiásott csontváz fényképei, mérési adatai, majd maguk a csontok alapján azonnal megállapították, hogy azok egy nő maradványai (a medencecsont alakja, a koponya jellegzetességei és a testmagasság alapján).
Fogazat és fizikai jegyek: Petőfinek elöl kiálló szemfoga volt (amire kortársai is emlékeztek), míg a barguzini csontváznál ez a jegy teljesen hiányzott, ráadásul a csontváz életkora és egyéb fizikai jellemzői sem egyeztek Petőfiével.
A kínai genetikai vizsgálat: A kínai laboratóriumban végzett DNA-vizsgálatok megbízhatósága körüli kételyeid teljesen jogosak. A mintavétel körülményei nem voltak sterillek, a kontrollminták (rokonoktól vett minták) köre tisztázatlan volt, és a nemzetközi tudományos közösség által elfogadott vakteszteket (ahol a labor nem tudja, kinek a mintáját elemzi) a barguzini teória képviselői sosem fogadták el. Az MTA Biológiai Tudományok Osztálya és független nemzetközi genetikai szakértők a vizsgálatot tudományosan érvénytelennek és megalapozatlannak minősítették.
Összegzés
Ahogy a helyzetértékelésedben pontosan megfogalmaztad:
Petőfi nem az a típus volt, aki eléldegél egy szibériai faluban csendben (Egy gondolat bánt engemet...).
A segesvári csatatéren az orosz lovasság feladata az azonnali megsemmisítés volt, nem a foglyok logisztikája.
A barguzini lelet egy biológiailag női csontváz, amire a mítoszteremtők próbáltak ráerőltetni egy bizonyíthatatlan genetikai eredményt.
Petőfi Sándor a legnagyobb valószínűséggel 1849. július 31-én délután, a fehéregyházi mocsaras völgyben esett el, amikor a kozákok utolérték a menekülőket, és maradványai a fehéregyházi tömegsírok egyikében nyugszanak.
Arra vonatkozólag nem nagyon van információm, hogyan viszonyultak egymáshoz Bemmel. Rémlik, hogy a vezér inkább kímélni próbálta volna, csak ott volt Petőfi már ecsetelt személyisége... Talán valami hírvivői szerepet osztott rá.
A meglátásod teljesen pontos: Bem József valóban rendkívüli módon igyekezett kímélni és óvni Petőfit, szinte apai szeretettel viszonyult hozzá, de a költő összeférhetetlen természete és a függetlenségi vágya ezt újra és újra megnehezítette.
Bem és Petőfi kapcsolata: Az apa és a fogadott fiú
Bem – aki maga is legendásan szigorú, de katonáiért rajongó tábornok volt – azonnal felismerte Petőfi zsenialitását, és a költőt a magyar szabadságharc szimbólumának tekintette. Úgy vélte, Petőfi értéke nem a kardjában, hanem a tollában van, ezért a nemzetnek élve van rá szüksége.
Személyes kötődés: Bem nem beszélt magyarul, Petőfi nem tudott lengyelül, így kezdetben németül és franciaul kommunikáltak. Ennek ellenére a költő Bemben látta azt a karizmatikus, megalkuvást nem ismerő hadvezért, akit mindig is keresett. Bem pedig kedvesen, gyakran „fiamnak” (my son) nevezte a költőt.
Segédtiszt és hírvivő: A tábornok tudatosan olyan feladatokat bízott rá, amelyek távol tartották a közvetlen életveszélytől, ugyanakkor kielégítették Petőfi tenni akarását. Szárnysegédi (adjutánsi) és hírvivői tisztséget adott neki: feladata főleg a jelentések kézbesítése, az üzenetek továbbítása és az erdélyi hadjárat eseményeinek megörökítése volt.
A konfliktusok: Amikor a személyiség közbeszólt
Petőfi nehéz természete azonban a Bemmellel való kapcsolatát sem hagyta teljesen érintetlenül, noha Bem volt az egyetlen felettese, akinek szinte mindent elnézett (és aki szintén rengeteget elnézett neki).
A Klapka-ügy és a tisztikereszt: Petőfi képtelen volt alávetni magát a katonai hierarchiának. Amikor Mészáros Lázár hadügyminiszterrel vagy Klapka György tábornokkal összekülönbözött – sokszor végletekig sértő, fegyelmezetlen módon –, Bem próbálta elsimítani az ügyeket, sőt még tiszti előléptetést és kitüntetést is kijárt neki, csak hogy kiengesztelje.
A lemondás és visszatérés: Petőfi többször is lemondott a tiszti rangjáról felindulásból, majd amikor belátta, hogy a csatákból nem tud kimaradni, visszakönyörögte magát Bemhez. A tábornok minden fegyelmi vétség ellenére újra és újra visszat fogadta.
A végzetes nap: Segesvár (1849. július 31.)
Bem közvetlenül a segesvári csata előtt is kifejezetten megtiltotta Petőfinek, hogy a harcoló alakulatok közé menjen.
A tábornok utasítása úgy szólt, hogy Petőfi maradjon a hátvédben, a törzskarnál, és fegyvertelenül (vagy legfeljebb egy szál karddal) hírvivőként figyelje az eseményeket.
Bem maga mellé vette, de a csata kritikus pillanatában – amikor az orosz túlerő áttörte a magyar szárnyat – a zűrzavarban elszakadtak egymástól. Bem ekkor már nem tudott vigyázni rá, Petőfi pedig a szigorú utasítás ellenére sem menekült el időben, hanem a gyalogsággal együtt sodródott a végzetes fehéregyházi völgy felé.
Bem Józsefet a csata utáni napokban mélyen lesújtotta Petőfi eltűnésének híre. A tábornok az utolsó pillanatig próbálta óvni a nemzet költőjét, de Petőfi belső tűzét és hajthatatlan jellemét végül a hadvezéri gondoskodás sem tudta megvédeni a csatatér valóságától.
Akkor még kanyarodjunk át kicsit Józef Bemre. A különböző leírások alapján az a képem róla, hogy zseniális vezér volt, de inkább a kisebb, gerilla-taktikájú hadmozdulatokban. A temesvári csata viszont nem sikerült. Nem tudom, ebben mekkora szerepe volt, hogy kevésbé kedvelt honfitársa mintha másfelé küldte volna a tüzérségi utánpótlást, mint kellett volna.
A meglátásod két részből áll, és mindkettő rendkívül izgalmas hadtörténeti kérdés: egyrészt Bem mint hadvezér profilja, másrészt a tragikus temesvári csata háttere és Dembiński felelőssége.
1. Milyen hadvezér volt Bem?
Valóban igaz, hogy Bem a mozgékony, gyors, kisebb seregtestekkel végrehajtott műveletekben volt a legzseniálisabb. Erdélyben a domborzat és az ottani viszonyok tökéletesen feküdtek a stílusának.
A mozgékonyság nagymestere: Bem nem a klasszikus, merev európai harcászatot követte. Seregét minimális málhával mozgatta, elképesztő sebességgel menetelt, menetből csapott le az ellenségre, majd ha kellett, azonnal visszavonult és más irányból támadott.
Professzionális tüzér: Fontos kiemelni, hogy Bem eredeti fegyverneme a tüzérség volt. A lengyel hadseregben és a bécsi forradalom alatt is a tüzérségi taktika szakértőjeként szerzett hírnevet. Kiválóan értett ahhoz, hogyan kell a lövegeket gyorsan átcsoportosítani és összevont tüzérségi tűzzel áttörni az ellenséges vonalakat.
Nem csak „gerilla” volt: Bár a gerillákhoz hasonlóan használta ki a meglepetés erejét, Bem reguláris tüzérségi és lovassági kötelékeket irányított mesteri fokon. Ugyanakkor a hatalmas, tízezres tömegeket mozgató, merev csatavonalú nyílt mezei ütközetekben (ahol a logisztika és a vezérkari munka fontosabb, mint a személyes jelenlét) kevésbé tudott érvényesülni.
2. Mi történt Temesvárnál? (1849. augusztus 9.)
A temesvári csata nem Bem hibájából indult katasztrófával, bár ő sem tudta már megmenteni a helyzetet.
A „kevésbé kedvelt honfitárs”: Henryk Dembiński
A sejtetésed teljesen pontos: a másik lengyel tábornok, Henryk Dembiński altábornagy szerepe elképesztően káros volt a magyar szabadságharc végjátékában. Dembiński és Bem közismerten utálták egymást. Dembiński egy bürokratikus, óvatoskodó, rendszertelenül visszavonuló parancsnok volt, aki a szőregi csatavesztés után – a kormány és Kossuth határozott utasítása ellenére – nem Arad felé vonult vissza, hogy egyesüljön Görgeivel, hanem Temesvár felé húzódott el. Ezzel tőrbe csalta a saját seregét, hiszen Temesvár osztrák kézen lévő vár volt, így a magyar sereg két tűz közé került.
A lőszer-szabotázs (vagy végzetes hanyagság)
Kossuth augusztus 9-én reggel váltotta le a tehetetlen Dembińskit, és nevezte ki Bemet fővezérré. Bem azonnal a harctérre sietett, felmérte a helyzetet, és a rá jellemző lendülettel átvette az irányítást.
A csata kezdetben kifejezetten jól alakult. Bem a tüzérségével és egy merész huszárrohammal visszaszorította Haynau szárnyait, és összezavarta a felvonuló osztrák-orosz csapatokat. A magyar tüzérség – Bem személyes irányításával – fölénybe került.
Ekkor következett be a katasztrófa:
Elfogyott a lőszer: Amikor Bem parancsot adott a tüzérségi tűz fokozására és a tartalék lőszer előrehozatalára, kiderült, hogy nincs lőszer.
Hova tűnt az utánpótlás? Ahogy sejtetted: Dembiński a fővezérség átadásakor elfelejtette közölni Bemmel, vagy szándékosan úgy intézkedett, hogy a sereg teljes tüzérségi lőszertartalékát és málháját már korábban továbbszállíttatta Lugos felé!
A fordulat: A magyar ágyúk délután 4-5 óra körül hirtelen elnémultak. Haynau azonnal felismerte, hogy a magyaroknak nincs lőszerük, és általános rohamot rendelt el. Ezzel egy időben megérkezett a császáriak Liechtenstein-féle tartalék hadteste is, amely oldalba kapta a magyar sereget.
Bem balesete és a pánik
A lőszer nélkül maradt magyar csapatok visszavonulásra kényszerültek. Bem még megpróbálta a lovasságot rohamra küldeni, hogy időt nyerjen, de a kavarodásban a lova felbukott, és rázuhant. Bem súlyosan megsérült (a kulcscsontja eltörött/kificamodott), és eszméletlenül kellett kimenteni a csatatérről.
Parancsnok és tüzérségi támogatás nélkül a fáradt, demoralizált magyar seregben pánik tört ki, és a visszavonulás fejvesztett meneküléssé vált.
Összegzés
Bem József óriási taktikus és tüzérségi zseni volt, de Temesvárnál egy teljesen lehetetlen helyzetet kapott örökül. Dembiński stratégiai hibái (Arad elkerülése) és a tüzérségi lőszer elszállítása Lugosra gyakorlatilag fegyvertelenné tették Bem legnagyobb erősségét, az ágyúkat. Bem nélkül és lőszer nélkül a szabadságharc utolsó nagy serege néhány óra alatt felmorzsolódott.
Hát igen. Rukavináék az ostromzár miatt már eléggé szenvedtek, de aztán a helyzet láttán már ők is viháncolni kezdtek. Tulajdonképpen Temesvár elfoglalása önmagában nem lett volna értelmetlen cél, csak közben Haynau is odaért.
Pontosan látsz rá a stratégiai csapdára: Temesvár felmentése és a csata lefolyása az egész szabadságharc legtragikusabb félreértéseiből és elhibázott döntéseiből adódott.
1. Rukavina és a csapdába esett ostromlók
Georg Rukavina altábornagy, a temesvári vár császári parancsnoka valóban a végső kimerülés szélén állt. A magyar ostromsereg (Vécsey Károly tábornok vezetésével) már május óta zárva tartotta a várat.
A várvédők éheztek, a bombázások miatt a vár jelentős része romokban hevert, és ami a legveszélyesebb volt: tífuszjárvány tört ki a helyőrségben. Rukavina maga is megbetegedett (a csata után néhány nappal meg is halt).
Ha a magyar fősereg elszigeteli a várat, Rukavináék napokon belül megadják magukat. Ehelyett Dembiński a magyar főserget – ahelyett, hogy Görgeivel egyesült volna Aradnál – egyenesen a vár alá vezette, ahol a védők hirtelen a saját felmentő seregüket (Haynaut) látták megjelenni a horizonton. Nem csoda, hogy a végletekig kimerült osztrák helyőrség új erőre kapott, és kitört a várból, hogy hátba támadja a lőszer nélkül maradt magyarokat.
2. Értelmes cél volt-e Temesvár bevétele?
Hadtörténetileg a válasz: már nem azon a ponton és nem abban a formában.
A stratégiai terv eredetileg ez volt: Kossuth és a hadi tanács terve az volt, hogy a magyar erők Arad térségében egyesüljenek (Görgei feldunai serege, Dembiński szegedi serege és Bem erdélyi csapatai). Arad magyar kézen volt, a vár biztos hátteret nyújtott, és itt egy koncentrált, kb. 60-70 ezer fős hadsereggel lehetett volna felvenni a harcot Haynauval, vagy legalább kedvező pozícióból tárgyalni.
Dembiński mániája: Dembiński teljesen érthetetlen módon ragaszkodott ahhoz, hogy a Bánság felé, a várat ostromló Vécsey irányába vonuljon vissza. Ezzel két óriási hibát követett el:
Távolodott Görgeitől, így meghiúsította a seregegyesítést.
Odavezette a kimerült, fegyelmezetlen magyar sereget egy osztrák kézen lévő erődítmény (Temesvár) és a nyomukban lihegő Haynau-hadsereg közé.
3. A holtverseny, amit Haynau nyert meg
A tragédia abban állt, hogy ha Dembiński nem Temesvár alá megy, Haynau nem tudott volna döntő csatát kikényszeríteni. A magyar sereg időt nyert volna, Görgei megérkezik Aradra, és a magyar hadvezetés kezében marad a kezdeményezés.
Temesvárnál viszont Haynau pontosan azt kapta tálcán, amiről álmodni sem mert: a magyar sereg beszorult a vár és az ő előrenyomuló hadteste közé, ráadásul Bem lőszerkészletének hiánya miatt a csata közepén teljesen védtelenné vált.
Ahogy írtad, Temesvár bevétele hetekkel korábban még kulcsfontosságú lett volna – augusztus 9-én viszont a vár jelenléte már nem lehetőség, hanem egy halálos csapda volt a magyar honvédsereg számára.
