A személyiség néhány jellemzője

 A pszichikai témával foglalkozó előző bejegyzés óta késztetést érzek, hogy közzétegyem a saját világképem egy részhalmazát is. Szakember nem vagyok, csak egy csökönyös kételkedő-gondolkodó (Dubito, ergo sum - avagy Cartesius kissé összevonva). Vizsgálatokat nem végeztem, a leírtak inkább az ókori görög elődök elméletalkotási módszerével készültek - bár hordóban nem heverésztem.

Adott az ember fejében egy rendszer; egy működési egység, amely leképezi a külvilágot, a leképezés elemeivel műveleteket végez, és mindeközben saját létezése is szerepel a képben. A rendszer  nagyon bonyolult, annyira, hogy működésének szabályszerűségeit még igencsak tökéletlenül ismerjük.

Az alapok felől indulva a működések alapegységeiről már több mindent tudunk. Az idegsejtek alapvetően két működési állapotban lehetnek: nyugalomban, vagy aktiváltan. Azonban ez nem jelent olyan egyszerű bináris működést, mint amit a számítógépekben találunk, mert az aktivitás átadása másik sejtnek már jóval összetettebb folyamat. Először is kétféle ráhatást tudnak produkálni: elősegíteni a következő sejt aktiválódását, vagy éppen gátolni. Egy adott sejthez nagyszámú másik csatlakozik nyúlványokkal, és hogy nyugalomban van, vagy aktiválódik, azt a csatlakozó sejtek hatásainak eredője határozza meg. Nem csupán a számuk, hanem a hatásuk erőssége, és a térbeli elrendeződés is fontos. Amikor egy idegsejt aktiválódott, akkor szüksége van egy kis időre a regenerációhoz, utána kezdődhet minden elölről. Az idegsejtek egymáshoz kapcsolódása nem végleges, hanem változhat. A kapcsolódások változása a tanulási folyamatok alapja.

Egy kicsit magasabb szint, amiről tudunk, az egyszerű ingerre adott egyszerű válasz. Receptor->érzősejt->végrehajtó sejt->izomsejt. Ilyen a közismert térdreflex.

Még bonyolultabb, részleteiben kevésbé ismert, de még mindig egyszerűnek számító működési egységek pl. a társításos tanulás, vagy a habituáció. Az elsőre példa Pavlov csengetésre nyálelválasztással válaszoló ebe, a második lényegében a közömbös ingerre adott válasz megszűnése.

Azok a viselkedések, amelyek még összetettebbek, nyilvánvalóan az egyszerűekből épülnek fel, de ennek részleteiről még nem olvastam.

Egy másik megközelítési irány, ha a különféle idegi szabályozások kialakulását tekintjük át. A törzsfejlődés során a lándzsahal egyszerű csőformájú idegrendszerétől - amelyen az agy még csak kisebb kiöblösödés - kellett eljutni az emlősök több régióra osztható, nagy és központosított aggyal bíró idegi felépítéséig. Az egyedfejlődés pedig nagy vonalakban megismétli ezt a hosszú megtett utat. A korábban kialakult, ősibb régiók inkább az élettani működések befolyásolásával foglalkoznak. Az ilyeneket vegetatív idegrendszerként szokták emlegetni. Az újabb régiók főként az újabb igényeknek felelnek meg. Az egyre kifinomultabb érzékszervek és az ingerekre gyors és megfelelő reakciót biztosító mozgásrendszer összehangolását biztosítják, miközben azért kapcsolatban maradnak a vegetatív szabályozással is. És a legmagasabbrendűnek tekinthető határozott éntudat, és fogalmi gondolkodás már csak a felnőtt ember sajátja. Szerintem adódik a párhuzam Maslow hierarchikus szükséglet-elméletével. Pl. az oxigénellátottság létfontosságú, és a hiány időben igen sürgetően alakul ki. Ha nem figyelünk oda, a megfelelő vegetatív szabályozókörök elintézik, hogy lélegezzünk. Ha a tudatunk valami okból úgy dönt, hogy ne vegyünk lélegzetet, átmenetileg el tudja érni. De ahogy növekszik az oxigénhiány, ez egyre nehezebben tartható. Az ősibb központok visszakövetelik a vezérlést. A létfenntartó működések elsőbbsége még könnyen érthető. De az aktuális viselkedés kiváltódása a magasabb szinteken már nem ilyen egyértelmű. Több alrendszer működésének az eredője, amelyek alá- fölérendelődése egymással még akár a körülményektől is függhet. Akár a törzsfejlődést, akár az egyedfejlődést tekintjük, az ősibb, egyszerűbb funkciók kialakulása időben megelőzi a bonyolultabbakat. És amikor utóbbiakat valami akadályozza, a vezérlés visszakerülhet az alacsonyabb szintre. A pszichológiában erre használják a regresszió kifejezést. A lelki problémákkal kapcsolatos videókban divat a "belső gyermekre" (inner child) hivatkozni. Bár a fogalom nem egyértelműen meghatározott, de nagyon valószínű, hogy a gyermekkori fejlődés közben kialakuló funkcionális egységek együtteséről van szó, amelyeket a követő érettebbek el szoktak fedni, de újra aktiválódhatnak.

A viselkedés belső hajtóereje a motiváció. A vegetatív működéseknél ez általában valami fontos feltétel hiánya, a válasz ennek a pótlását célozza. A magasabbrendű motivációk között vannak olyanok is, amelyek a környezet felderítésére, meghódítására irányulnak. És azon a szinten, ahol a gondolkodás struktúrái kezdenek önállósodni, szerepet kap még egy tényező a viselkedés befolyásolásában. Nevezzük ezt várakozásnak. Hozok példát, amely mindjárt azt is megmutatja, hogy ez nem az ember kizárólagos jellemzője. Az éhes csimpánz szívesen fogadja, és elfogyasztja a krumplit. Egy kísérletsorozatban a majomnak az volt a megoldandó feladata, hogy a szeme láttára elrejtett táplálékot egy bonyolult útvonalon megkeresse és elővegye. Aztán egyszer a jutalomfalat nem krumpli, hanem banán volt, amelyet azért jobban kedvel. Ám a fondor lelkületű kísérletvezető - miközben alanya a labirintusban közeledett - az elrejtett banánt krumplira cserélte. A csimpánz megoldotta a feladatát, azaz lokalizálta, és elővette a krumplit. De mivel ő banánra számított, feldühödött, és elhajította a máskor kedvelt gumót.

Ahogyan egyéb szerveink is egyéni különbözőséggel fejlődnek ki, úgy ez az idegrendszer alkotóira is igaz. A struktúra és a funkció összefüggései még nem ismertek eléggé. De műszeres vizsgálatok meg tudják mutatni, hogy bizonyos érzékelések, vagy aktivitások esetén melyik agyterületen fokozódik a neuronok ingerületi állapota. Az elektrokémiai működések szempontjából fontos a kémiai alkat is. A strukturális és kémiai jellemzők pedig a rendszer működésében is eltéréseket hoznak létre, ezeket személyiségtípusokként szokás csoportosítani.

A személyiség működésének eltérései különböző irányúak és mértékűek lehetnek. A szélsőséges értékeket általában már kórosnak szoktuk tartani. Azonban jellemzően nem jól mérhető jellemzőkről van szó, a határ megvonása nehéz, és nem egyértelmű. Meddig óvatos valaki, és honnantól gyáva? Hogyan lehet megkülönböztetni a takarékost a fösvénytől? Ráadásul egyidejűleg kell sok dimenziót tekintetbe venni, amelyek kölcsönhatást is mutathatnak. Ezek a dimenziók a végpontjaik közelében valamely alrendszer túlzottan lecsökkent, illetve felfokozott működésével hozhatók kapcsolatba.

Egyik ilyen dimenzió az introverzió - extroverzió.  Az extrovertált személyiség kedveli a társaságot és a nyüzsgést, az introvertáltat inkább fárasztja az ilyesmi. Ha ezt összefüggésbe szeretnénk hozni az idegi működésekkel, akkor tekintsük Eysenck démonját, amely kiötlője szerint egy-egy működtető karral erősíteni, vagy gátolni tudja az érzékszervek felől érkező ingerületeket. Vannak kiegyensúlyozott démonok, és vannak jobbkezesek, vagy balkezesek is. Namost a démon nem egy létező lény (a Linuxomban levők igen, de azok speciális programok), de serkentő és gátló szinapszisok igenis működnek az idegrendszerben. Ezek száma, elhelyezkedése, működtető molekuláinak termelődése és lebomlása mind olyan tulajdonságok, amelyekre érvényesülhet az egyéni változatosság. Vannak emberek, akikben mindez nagyobb fokú csillapítást eredményez. Másokban lehet, hogy inkább erősítő hatás működik. És mindenkinek van egy olyan ingerületi szintje, amelyben ő jól érzi magát (valószínűleg ez sem egyforma). Akiben a csillapítás dominál, az optimális ingerületi állapotához sok ingert igényel kívülről. Akiben kevesebb a csillapítás, azt viszont túlgerjeszti egy ingergazdag környezet. És persze, a népesség zöme ebből a szempontból is valahol a két véglet között foglal helyet. Attól tartok, a leírt tulajdonságokat nem veszik eléggé figyelembe a terápiáknál. Legalábbis én magam gyakorló introvertáltként kaptam olyan tanácsokat szakemberektől, amelyeknek már a hallatára is falra tudtam volna mászni.

Ha egyes tulajdonságok túlzott, vagy éppen lecsökkent mértéke problémás lehet, és valamely nevesített személyiségzavar okozója, további hibalehetőség az egyes többé-kevésbé körülhatárolható egységek egymással való kapcsolódása. És a legmagasabbrendűeknél ez nem csak az élettani szinten lehet kritikus, hanem a tanulási folyamatok kialakította egyéni jellemzők között is. Közvetlenül leginkább az érzelmi én és a racionális én között szoktuk érzékelni, ha ellentétbe kerülnek. (Freud ugyan három alrendszerre osztotta a személyiséget, de nem biztos, hogy ez az egyetlen, és tökéletes leképezés.) A személyiség különböző szintű összetevői mind védeni, illetve kiteljesíteni 'igyekeznek' az egész én-t, de mindegyik a maga sajátos érzékelésével és eszközeivel teszi ezt. Az én, mint egész esetében még egy érdekes szempont, hogy hol a határa, mi tartozik bele, és mi nem. Van egy olyan megérzésem, hogy Csíkszentmihályi Mihály felfedezésének tárgya éppen a határterületre vonatkozik. Egyes, a figyelem koncentrációját igénylő tevékenységek dinamikusan részévé válnak az 'én'-nek, és egy csomó belső erőforrás olyankor azonos cél érdekében kezd működni. Ilyenkor a részegységek között lecsökkennek az ellentmondások. Valószínűleg általában is igaz, hogy olyankor érezzük jól magunkat, amikor az alkotórészek, a héjak között harmónia van.

A világgal tartott kapcsolatunkat egyszerű reflexek alapozzák meg. De nem feltétlenül azonosíthatók önállóan, mert egymással kombinálódnak, összetett működési egységekké szerveződnek. A hajtóerők alapformái lehetnek jutalom és büntetés jellegűek. A már említett légszomj például büntetés jellegű. Az ivás, evés esetében van hasonló jellegű kínos érzés is, de a hiány jó minőségű pótlása már inkább önállósult jutalom. Kétélű dolog, mert az se megy ritkaságszámba, hogy valaki egyéb téren kialakult diszkomfortját evéssel próbálja ellensúlyozni. Ez mindjárt arra is példa, hogy a tanulás eredménye lehet kedvezőtlen is. A jutalom-büntetés dimenzió másik véglete a fajfenntartó tevékenység, amelynél a siker gyönyörérzése a domináns hajtóerő. Az élettani jellegű motivációk mellett azért vannak másfélék is. A társas életmódú állatok közösségeiben jellemző a rangsor kialakulása. És a mi elődeink is ilyenek voltak. A bennünk maradt viselkedéselemek pedig igencsak ütköznek a 'szabadság, egyenlőség, testvériség' eszméivel. Valószínűleg az alacsonyabb helyen álló felé történő demonstráció a - valamilyen szempontból - gyengébb bántása. A hierarchiában magasabban állók a természetben is nagyobb részt kanyarítanak ki az elérhető javakból. De az egyed étvágya véges, és ha jóllakása után még van mit osztani, jut az alacsonyabb státusúaknak is. Az ember megtanulta tartósítani az élelmet, sok élettelen termék pedig nem romlandó, tehát fel lehet halmozni őket. A felhalmozásra vonatkozó vágy pedig (sajnos) nem véges. Szintén a társas élettel függ össze az igény a kapcsolatokra. Kapcsolódásra szükségünk van lazább szinten kevésbé válogatott személyekkel, és szorosabban, olyanokkal, akiket szeretünk, illetve szeretnek minket.

A tanulási folyamatok létrehozta logikai egységek sokdimenziós hálózattá állnak össze. (Itt nem térbeli dimenziókra gondolok, hanem inkább a matematikai jelentéshez közeliekre.) Adott környezetben adott hatásokra a válasz kialakításában eltérő a fontosságuk. Hogy a viselkedés gyors és jól körvonalazott aktivitás legyen, szükség van egy aktuális koordináló működésre, ez a figyelem. Olyan, mint egy lámpa fényköre a sötét raktárban. Bizonyos logikai egységek kiemelt szerepet kapnak, de dinamikusan változhat, hogy éppen melyikek. Azonban valamelyes hatást az éppen ki nem emeltek is kifejtenek. A 'raktárban' levő tapasztalatok közvetlenebb vagy áttételesebb kapcsoltsággal pozitív vagy negatív hatásúak az aktuális aktivitásra. És kialakul belőlük valamilyen eredő, ami a motiváció. A figyelem körébe tartozók tudatosulnak is, a többség nem, vagy csak ködös tónusként (pl. "rossz előérzetem van"). A figyelem köre korlátos, és részt kérnek benne az aktuális észleléseink. Ha ezek éppen intenzív, változatos ingereket képviselnek, olyankor az emlékezésben őrzött egységek nehezebben kerülnek előtérbe.

Mindenki tiszta lappal születik, a személyiségét az őt érő hatások alakítják. A beépülés függ az egyén született adottságaitól is, tehát ugyanaz a hatás-sorozat is többféle személyiség kialakulásához vezetne (de még elképzelni is nehéz ilyen egyezést). A személyiség változásai pedig nem csak a tanult egységek létrejöttét jelentik, fontos a megszűnésük is. Amikor egy feltételes reflex nem kap tovább megerősítést, kioltódik. Sőt, meg is fordulhat, ha a jutalmazó helyett egy idő múlva büntető eredmények következnek. A fokozottan veszélyes, és/vagy erős érzelmeket kiváltó hatások erősen bevésődnek, és nehezen oltódnak ki. Ennek lehet olyan következménye, hogy jóval később is stressz-reakciót idéznek elő az eredetihez hasonló hatások, amikor ez már inkább hátrányt jelent.

Az egyszerű idegrendszerű állatok csak az őket éppen érő hatásokra válaszolnak. Az ember agya vissza és előre is ki tudja terjeszteni az időt. A múltban lejátszódott inger-válasz események eredményét elraktározza, és tanulságként felhasználja a következő hasonló esetben. A képzeletünk pedig tud olyan esemény-képzeteket előállítani, amelyek a jövőben megtörténhetnek, és eltervezheti az adandó válaszokat. Sajnos, mindkét irányú időkiterjesztés hátrányosan is megjelenhet. Ha valakinek túl sok agyi erőforrását leköti a múlt egy, vagy több eseményével való foglalkozás, vagy hasonlóan, a jövő még be nem következett, tehát egyelőre fiktív történései, az egyrészt csökkenti a hatékonyságát a jelenben, másrészt sok kutatás szerint a képzelt észlelések a valódiakhoz közel álló aktivitásokat hoznak létre az agyban, az élettani következmények is hasonlóak. És tudati rendszerünknek jellemző sajátsága, hogy az intenzív negatív hatásokat kiváltó dolgokra emlékezik a leghatékonyabban, illetve ilyenek elképzelésére leginkább motivált. Tehát minden adott ahhoz, hogy egy kényelmes karosszékben terpeszkedve stresszes állapotba gerjesszük magunkat.

A leírtak csak egy hevenyészett, és korlátos vázlat a fejünkben levő bonyolult rendszerről. A bonyolultság előnye a kifinomult működés lehetősége, a hátránya pedig az, hogy nagyon sok ponton, és sokféle módon tud elromlani, hátrányosan működni. Az ezzel foglalkozó tudományág pedig még sok hiányosságtól szenved. A segítséget kereső jó eséllyel kap olyan tanácsokat, amelyek másoknál kedvező  irányba hatottak. Nála pedig lesz, ami javít a helyzetén, lesz, ami nem, mert pl. az őrá vonatkozó kombinációról még nincs diagnózisba és terápiába foglalható tudás.