2012. december 22., szombat

Az evolúció bizonyítékai

Még a kevésbé hozzértő számára is nyilvánvaló, hogy a régebbi korokban élt élőlények ma már nem fordulnak elő. Nincsenek mamutok, kardfogú tigrisek, dinoszauruszok; hogy csak a legnépszerűbbeket említsük. De rengeteg olyan élőlény maradványai kerültek elő, amelyek az előbbieknél még régebben éltek. Jellemző, hogy minél fejlettebb egy csoport, annál később bukkantak fel. Azokban a 3,5 milliárd éves kőzetekben, amelyek az élet első nyomait tartalmazzák, még csak mikroorganizmusokat találtak. A legrégebbi egyértelműen állatnak nevezhető lények - amelye férgekre emlékeztettek - 700 millió évesek. Az első gerincesek 400 millió, az első emlősök 200 millió éve jelentek meg.

Az egész élővilág közös ősét bizonyítja az örökítő anyag működésének egységessége. Minden élőlény, függetlenül attól, hogy életmódjában, külső megjelenésében mennyire különbözik másoktól, a gének szintjén pontosan ugyanazta a nyelvet beszéli. A genetikai szótár 64, egyenként hárombetűs DNS-szóból áll. Ezek a bázishármasok teljesen önkényesek; nem fedezhető fel semmiféle összefüggés, amely az általuk meghatározott aminosavnak valamely tulajdonságát meghatározná. Elképzelhetetlenül kicsi az esélye annak, hogy eme önkényes jelentések szótára kétszer azonos módon jelenjen meg.
Miután a tudomány kezébe került a kulcs az élőlények tulajdonságait hordozó molekulák szerkezetének felderítéséhez, a természetes, leszármazáson alapuló rendszerezéshez úgy hasonlíthatunk össze molekuláris "mondatokat", mint ahogy koponyákat, vagy lábszárcsontokat. Olyan fehérjék alapján, amelyek minden élőlényben megtalálhatók (pl. citokrómok), molekuláris törzsfákat lehet felépíteni. Minél közelebbi rokon két faj, annál kevesebb különbséget találunk az alkotó aminosavak minőségében.

Dél-amerikai utazásai során Darwin azt tapasztalta, hogy az általa látott fajok besorolása a megtett távolsággal egyre bizonytalanabbá válik, még tovább utazva pedig azonos körülmények között egy világosan elkülöníthető másik faj található. Minél nagyobb a távolság, annál nagyobb a módosulás mértéke, hacsak valamilyen természeti akadály (pl. magas hegység, tengerszoros) nincs közben, amely megszakítja a folyamatos átmenetet. Mindebből egyrészt azt vonta le tanulságul, hogy a fajok nem azonosíthatók a jegyeik alapján, mivel azok az egyedek és a földrajzi helyzet függvényében változékonyak. Másrészt pedig azt, hogy a tapasztalt mintázat nem egyéb, mint a vándorlás és leszármazás következtében lezajlott változások "lenyomata". Mindezt a modern biokémia korában a molekulák vizsgálatával is bizonyítani lehet. Emberi települések kormeghatározása alapján rekonstruált vándorlási útvonalak pontosan megegyeznek azokkal, amelyekre gének leszármazási fája alapján lehet következtetni.

Az evolúciós változások fokozatosak, és ha nem is áll rendelkezésre minden esetben olyan, leletekkel gazdagon alátámasztott fejlődési sorozat, mint a lovak, vagy az ormányosok esetében, gyakran lehet a leszármazottak testében olyan nyomokat találni, amelyek őseikre utalnak. Így például az óriáskígyófélék (Boidae) családjában felfedezhető a hátsó végtag maradványa egy pár karomszerű függelékként, valamint a függesztőöv a test belsejében. Az úszó sapkacsigán még ott látjuk ősei házának haszontalan csökevényét; abba visszahúzódni már nem képes.

A vakond nemzetségén belül a mi európai vakondunk az egyetlen faj, amelynek még működőképes a szeme. Az összes rokonánál már csak a bőr alá húzódott csökevény. Ez a rokonok közötti összehasonlítás jól példázza a földalatti életmód következtében használatból kieső szerv elkorcsosulásának folymatát.
A nevezetes solenhofeni ősmadár, az Archaeopteryx teste különös ötvözetét képviseli a hüllők és a madarak megszokott bélyegeinek. Az ősökre utalnak a szárnyon még megtalálható szabadon álló ujjak, a fogas állkapcsok, a hosszú, szabad csigolyákból álló farok és a tömör csontok. Előre, a madarak irányába mutat a tollazat, a koponyacsontok tökéletes összenövése, a lapockák alakja, a kulcscsontok villaszerű összenövése, a hátsó végtagok felépítése.
 A ma élő állatok egyedfejlődését tanulmányozva azt látjuk, hogy a megtermékenyített petesejt osztódásai teljesen hasonló módon történnek. Az embriók különbségei csak később, fokozatosan alakulnak ki. Minél közelebbi rokon fajok fejlődését vetjük össze, annál hosszabb a hasonló fejlődés ideje az egészen belül. Az egyedfejlődés során megjelennek olyan szervek, amelyek a fejletlenebb állatokban jellemzők. Később aztán, ha a kifejlett egyedre nem jellemzők, vissza is fejlődnek. Így például az emberi embrió is rendelkezik egy ideig a halakra jellemző kopoltyűkkal. A hatodik héten farkuk is van, amely később visszafejlődik. A kopoltyúk nem csak az embernél, hanem az összes gerincesnél megjelennek; ez egyértelműen arra utal, hogy közös őssel rendelkeznek, amely kopoltyúval lélegzett.

Különleges példája az egyedfejlődésben visszatükröződő egykori átalakulási folymatnak a félszegúszó-alakú halak esete. Ezek a tenger fenekére lapult életmódhoz alkalmazkodtak. Előnyös számukra, hogy testük lapos, és körvonalaik elmosódnak. Őseik azonban kétoldalról lapítottak lévén ha az alzathoz simuláshoz az oldalukra fordultak, az egyik szemük lefelé nézett, használhatatlanná vált. Az evolúcióban igen furcsa módon úgy nyert feloldást ez a probléma, hogy az alulra kerülendő szem fokozatosan a másik oldalra vándorolt. Ezt a folyamatot egyedfejlődése során mindegyikük megismétli. Fiatal korában a víz felszíne közelében úszkál, teste szimmetrikus és függőlegesen lapított, mint pl. az ismert keszegeké. Ezután a koponya sajátos, részaránytalan fejlődésnek indul, ami közben az egyik szeme átkerül a másik oldalára. Ez már megfelelő a fenéklakó életmódhoz, de a kifejlett félszegúszó úgy néz ki, mintha Picasso festette volna.
Ez a tökéletlenség ékes bizonyítéka a fokozatos változásnak, amely kialakulásához vezetett. Nincs olyan értelmes tervező, aki így alkotta volna meg a félszegúszót a rajzasztalon. Az értelmes minta az lett volna, amit a hasonló életmódú rájákon látunk (ők jóval távolabbi rokonok - porcoshalak - így semmi közük a félszegúszók kialakulásához). Ott a test hát-hasi irányban lapított, tehát a szemekkel semmi probléma nincsen.
Szintén az evolúciós folyamatból következő tökéletlenség figyelhető meg a gerincesek szemének ideghártyájában. Ha a szemmel analóg optikai eszköz tudatos tervezés eredménye volna, minden mérnök magától értetődően a fotocellákat tenné a fény irányában első helyre, és a vezetékeket mögéjük, ahol már nincsenek a fény útjában. A retinában viszont ennek éppen az ellentétét találjuk, a csapok és pálcikák kívül helyezkednek el, a fénynek át kell verekednie magát az összes idegsejten és nyúlványon, amíg végül eljuthat oda, ahol a felfogása megtörténik. És itt is létezik egy tökéletesebb verzió: a legfejlettebb puhatestűek hólyagszeme felépítésben és működésben a gerincesekével analóg, ámde abban a fényreceptorok és a hozzájuk kapcsolódó idegsejtek a célszerű sorrendben helyezkednek el.

Evolúciós változásokat mindennapjainkban is tapasztalhatunk olyan szervezetek esetében, amelyeknek életciklusa elég rövid ahhoz, hogy az eltérések szembetűnjenek, és elég sok van belőlük ahhoz, hogy kis valószínűségű események is megessenek a nagy sokaságban. Ilyenek például a betegségeink egyik részéért felelős baktériumok. A gyógyszerek egyik csoportja ellenük szolgál; ezeket antibiotikumoknak szokták nevezni. Hosszabb távra visszaemlékező olvasók számára ismerősek lehetnek olyan nevek, mint Penicillin, Beacillin, Vegacillin, Maripen. Miért tűntek el ezek? Nem csupán a gyártók szeszélyes névadásai miatt, hanem azért, mert fokozatosan elvesztették a hatásukat. De mi is a hatásuk lényege? Az, hogy a mikrobák anyagcseréje számára mérgezően hatnak. A sok millió, sőt, milliárd kórokozó között azonban felbukkannak olyan egyedek, amelyek valamely tulajdonságuk megváltozása - mutáció - következtében nem érzékenyek a szerre. Ezek a példányok nem pusztulnak el, hanem a rájuk jellemző viharos gyorsasággal tovább szaporodnak. Akit az ő utódaik fertőznek meg, azt már a régi gyógyszer nem fogja meggyógyítani. Hasonló folyamatokat láthatunk a mezőgazdaságban a levéltetvek, a burgonyabogár, és más, nagy tömegben jelentkező kártevők, illetve az ellenük forgalmazott permetezőszerek esetében. A korábban mérgezőnek számító vegyi anyaggal szemben kialakuló rezisztencia nem más, mint egy apró, de számunkra feltűnő lépés az evolúció folyamatában.

És azok az esetek is nyilvánvalók, amikor maga az ember veszi át az élőlényekre ható szelekciós tényezők szerepét. A tenyésztett állatok, termesztett növények olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek szembetűnően különböznek a vad őseiktől. A nemesítés céltudatos folyamata azért sokkal gyorsabb, mint a természetben spontán tapasztalható változások, mert a nemesítést végző azonnal, teljes hatásfokkal kiválasztja a legnagyobbat, legfinomabbat termő gyümölcsöt, a legjobban tejelő tehenet, stb. Őket szaporítja tovább, a kevésbé előnyös tulajdonságokat mutató testvéreiket pedig nem. Az új tulajdonságokat mutató egyedek génállománya tehát azonnal dominálhat a következő generációban, nem csak elenyésző hányadát adja, mint a természetes populációkban.

2012. december 21., péntek

Nem mind csíbor, ami úszik

A rovarvilág búvárai


Laikus ember ha rovart lát a vízben tempózni, nagy valószínűséggel úgy véli, az egy csíbor. A dolognak van annyi valóságalapja, hogy a csíborok legnagyobb testű, ezért legfeltűnőbb képviselői vízibogarak. Azonban nem az egyedüliek.

A csíborok családja (Hydrophilidae) elég népes, hozzávetőleg 2300 fajuk ismert. Legnagyobb részük apró, és egyáltalán nem feltűnő állat. Csak egy részük él vízben, bár a szárazföldiek is kedvelik a nedves élőhelyeket: mohapárnákban, avar között, gombában, trágyában találhatók. A vízi életmódúak is legfeljebb gyenge úszók, de inkább csak mászkálnak a növényzeten, vagy az aljzaton.

Az óriáscsíbor (Hydrous piceus) elérheti az 55 mm-es hosszot, ezzel Európa egyik legnagyobb testű bogara. Fényes fekete, vagy lehet kissé olajzöldes árnyalatú. Szárnyfedőit finom hosszanti pontsorok díszítik. Felül erősebben domború, mint alul; a szárnyfedők pereme pedig oldalt túlér a potroh peremén. A tor alját szőrzet borítja. Hozzá igen hasonló megjelenésű a nagy csíbor (Hydrous aterrimus).

Az óriáscsíbor lárvája ragadozó, a kifejlett bogár növényevő. Ezért növényzet között, moszatcsomókban tartózkodik leggyakrabban. Szabadon úszva ritkán látható, mozgása elég lassú. Második és harmadik lábpárján található úszószőrökből álló sáv, amellyel evez. A lábpárok felváltva mozognak, mintha a mászó mozdulatokat végezné a vízben.
A csíborok a hasoldalukra tapadt levegőrétegből lélegeznek a víz alatt. Ezt a tor szőrzete, és a túlnyúló szárnyfedők segítik. A levegő cseréjét úgy végzik, hogy fejüket féloldalasan a vízfelszínre emelik, és csápjuk begörbítésével kis csatornát képeznek a tartalék légpárna felé. Az áramlást a csápbunkó rezegtetése hozza létre.

A csíborok viszonylag ritkán kénytelenek a felszínre jönni, mivel a raktározott levegő és a víz határfelületén a légzési gázok oda-vissza diffundálhatnak, tehát az összetétel folyamatosan frissül.

A vízi csíborok közül említsük még meg a kis csíbort (Hydrochara caraboides), és a sárgalábú csíbort (Hydrochara flavipes) amelyek jóval kisebbek, 16 - 18 mm-re nőnek meg. Testalakjuk hosszúkásabb, hátuk még erősebben domború.



A látott vízibogarak többsége inkább a csíkbogarak közé szokott tartozni. Ezek ragadozók, emiatt is többet mozognak, valamint levegőcserére is gyakrabban szorulnak.
A csíkbogarak családja (Dytiscidae) a futóbogarakkal áll rokoni kapcsolatban. Több, mint 3000 fajuk ismeretes. Lárváik is ragadozók, különlegességük, hogy rágóikat injekcióstű-szerűen csatorna töri át, ezen keresztül képesek emésztőnedvet fecskendezni áldozatukba, majd a megemésztett anyagokat felszívják.

A csíkbogarak kiváló úszók. Harmadik lábpárjuk ellapult, hátső szélén pedig hosszú evezőszőrök sorakoznak. A lábpárral egyszerre csapnak; egy evezési ütem a nagyobbakat akár méternyi távolságra is továbblendítheti. Testük lapított, alul-felül kb. egyformán domborodó.
A csíkbogarak a búvárkodáshoz szükséges levegőt a szárnyfedők alatt hordozzák. Frissítéshez a bogár potroha végét dugja ki a vízfelszín fölé, azt kissé lehajlítva rést képez a levegőraktár felé. Mivel eközben felülről veszély fenyegetheti, úszólábait előrefeszíti, hogy minél gyorsabban startolhasson szükség esetén. Ez az elhelyezkedés igen jellemző a csíkbogarakra, gyakran láthatók ilyen pozícióban.
Leggyakrabban emlegetett képviselőjük a sárgaszegélyű csíkbogár (Dytiscus marginalis). Ám van néhány, hozzá igen nagymértékben hasonló más faj is; tudományos precizitású meghatározás nélkül nem nagyon lehet tudni, éppen melyikkel találkoztunk. A fajcsoport közös jellemzői: feketés-zöldes hátoldal,sárga szegéllyel; az előtort elöl-hátul is sárga szín szegélyezi. Formájuk ovális. Méretük 28 - 35 mm.

Hasonlóak a búvárbogarak is (Cybister nemzetség), de értő szemmel őket már könnyű megkülönböztetni: sárga szegélyük csak oldalt van, az előtoron keresztben nincs. Ezenkívül fejük valamivel kisebb, és tojásdad a körvonaluk, szélességük legnagyobb a test hátsó harmadánál.

A csíkbogarak többsége szeret lesben megülni, és csak a közeledő prédára támadnak rá. A búvárbogarak és a kisebb termetű (15 - 18 mm) barázdás csíkbogár (Acilius sulcatus) azonban hajlamosak komótosan evezgetve pásztázni a vadászterületet.
A nagyobb csíkbogárfajoknál gyakori az ivari különbözőség. A hím bogár szárnyfedője sima, első lábpárján tapadókorongot visel. A nőstény szárnyfedőjének első kétharmada bordázott, tapadókorogja nincs.

A barázdás csíkbogár esetében a bordák végig húzódnak, tágasak, bennük barnás szőrzet található. A vízben felülröl mindez kissé emlékeztet egy barna kordbársony nadrág mintázatára.
barázdás csíkbogár hím
és nőstény


A víztaposó bogarak (Haliplidae) családja a csíkbogarakhoz áll közel; lárváik rágóját szintén csatorna töri át. Azonban ők egész életükön át békés növényevők. Néhány mm méretűek, a csíborokhoz hasonlóan váltott lábakkal, lassan úszkálnak. A tartalék levegőt a lábak nagyra nőtt csípőlemezei alatt hordják, frissítésre pedig nemigen van szükségük, mert a csíboroknál is említett diffúziós gázcsere az ő kis méretüknél már többnyire elegendő.


A bogarakon kívül főként a poloskák között fordulnak elő úszkáló búvárok.

A búvárpoloskák (Corixidae) hosszúkás testűek, hátoldaluk lapos, fejük széles. Harmadik lábpárjuk a csíkbogarakéhoz hasonló evezőlapát, szintén egyszerre csapnak vele, és kiváló úszók. Annyira, hogy képesek a víz alatt akkora lendületet venni, hogy a vízfelszínt átszakítva mindjárt repülésbe menjenek át. Többségük kis termetű, és általában növényevők. A nagy búvárpoloska (Corixa punctata) mintegy 16 - 18 mm méretű; hátoldala sötétszürke, mintázott.

A búvárpoloskák tartalék levegője az előtor oldalán levő kamrákban található. Frissítéséhez csak mozgás közben törik át egy pillanatra a vízfelszínt.
Sok fajuk hangadásra képes: első lábpárjukat dörzsölgetik a fej oldalának barázdált felületéhez.

A hanyattúszó poloskák (Notonectidae) testalakja csónakra emlékeztet. A hátoldal háztetőszerű és világos színű, a hasoldal lapos, feketés szőrökkel borított. A hosszú harmadik lábpárral eveznek, összehangoltan csapnak vele. A levegőt a hasoldal szőrei alatt tartalékolják. Nevüknek megfelelően fordított testhelyzetben úszkálnak. Légcseréhez a potroh végét dugják a levegőre. Ahol sok van, gyakran nagy számban pihennek így a víz felületén. Ragadozók. Felületes szemlélő számára eléggé hasonlóak a nagy búvárpoloskákhoz, azonban aki megfogásukat is tervezi, nem árt, ha óvatos, ugyanis kellemetlenül szúrnak. A közönséges hanyattúszó poloska (Notonecta glauca) átlagosan 15 mm.


A csíkpoloskák (Naucoridae) teste széles, lapos. Első lábpárjuk bicskaszerűen csukódó fogóláb. A másik két lábpárral úsznak. Gyors mozgású ragadozók. A levegő tartalékolását és frissítését a csíkbogarakhoz hasonlóan végzik, de ők nem szoktak hosszabb időt tölteni a felszínen. Általában a dús növényzet, vagy törmelék között rejtőznek, elég ritkán kerülnek szem elé. A hanyattúszókhoz hasonlóan ők is fájdalmas szúrásra képesek. A csíkpoloska (Naucoris cimicoides) zöldesbarna, 12 - 16 mm méretű állat.


Néha a víziskorpiót (Nepa cinerea) is láthatjuk úszni, amely a víziskorpiókhoz (Nepidae) tartozó poloska. Első lábpárja fogóláb - erről kapta a nevét - , teste lapos, hátul hosszú légzőcsövet visel. Ebből adódóan sekély vízben szeret lenni, ahol eléri vele a felszínt. Ragadozó, de lesből csap le a prédára, utánaúszni nem tud.

2012. december 17., hétfő

Mai zenei ajánlatom

Kevéssé ismert szerző műve egzotikus előadóktól

Tommaso Giordani nevével sokéves zeneiskolai pályafutásom során sem találkoztam. Haydn kortársa volt, ez stílusán erősen érződik. A klasszicista jegyeket kellemesen színezi az itáliai eredetű lendületesség és mozgalmasság.
A kettős szonátát thaiföldi tanulók mutatják be, mindketten tizenévesek. Ehhez képest egészen élvezetesen szól. És ha belegondolunk, az ő zenei gyökereik elég távol eshetnek az európai klasszikus zenétől.


2012. december 16., vasárnap

Tök jó

Egy kivételes eset, hogy nem a falra mászom ettől az idétlen kifejezéstől, hanem szó szerint veszem.

A bejegyzés írásakor javában tart a sütőtökszezon.
Régen, amikor a falusi házakban tartozék volt a búbos kemence, nem csináltak nagy gondot az elkészítéséből. Úgyis be volt fűtve, a tök ráért szépen megtöppedni odabent.
Az ideális ütemben megsült-megpirult tök íze édes-karamelles. Ezt azonban a modern sütőkben nem is olyan könnyű belőni. És sok gázba vagy áramba kerül.
A sütőtök alábbi, jóval gyorsabb elkészítésmódja családi örökség. De eszközét tekintve nem lehet nagyon régi.
A tököt megtisztítom, és a hús vastagságával összemérhető méretű darabokra vágom. A kuktafazék aljára cukrot pirítok, felöntöm vízzel, teszek bele néhány darab fahéjat, a tököt, és kifúvástól számított négy percig párolom.
Azonban ide az eddigieknél hosszabb megjegyzés kívánkozik.
"A" sütőtök elkészítéséhez nehéz dekagrammban és percben megadott pontos receptet írni. Ugyanis ahány tök, annyiféleképpen viselkedik. Fajta, érettség, az azévi időjárás elég nagy eltéréseket tud produkálni. Volt olyan példány (amerikai óriás fajta), amelynél éppen csak annyi vizet volt érdemes tenni a cukorra, hogy megakadályozza a túlbarnulását, mert a tök annyi levet eresztett hozzá, hogy félig lett vele az edény. És volt olyan, már vágáskor is érezhetően nagyon kemény, "parázs" húsú tök, amely inkább még felvette a folyadékot, önthettem rá akár fél litert. Az újabban elterjedt sonkatök valószínűleg megint másképpen viselkedik, ezzel nekem nincsen tapasztalatom, a nagy termetű fajtákat próbáltam termeszteni.

A későn kötött példányok nem érnek be teljesen, édes elkészítéshez nem olyan finomak. Kidobni azonban nem kell, az érett cukkinihez hasonlóan társíthatók húsos-rizses töltelékkel. A formája miatt nem szoktam ténylegesen beletölteni, hanem darabokra vágva, héjastól megsütöm, a tölteléket pedig fedett üvegtálban kihevítem, hogy ne száradjon ki. A tökdarabokat sütés előtt néhány percig kuktában gőzölöm, így sokkal rövidebb az elkészítési idő, a forró sütőben már inkább csak pirulnia kell. Sok borsfűvel, tejfölözve szeretjük.

A híres tökös-mákos rétes leírásánál nagyvonalúan mellőzni szokták, hogy milyen tökből is készül. Az én értelmezésem szerint sütőtökből.
Tökös-mákos töltelék:
A sütőtököt lereszelem. Cukrot pirítok, ráteszem a tököt, és kevergetem, hogy feloldja. Utána még szoktam cukrozni ízlés szerint, kóstolgatva. Addig szórakoztatom a tűzön, amíg a fölös nedvesség el nem távozik. Akkor jön a darált mák, mazsola, és fűszerezésül őrült gyömbér.
Nem valódi rétestésztába szoktam tölteni, hanem a tiroli rétes omlós tésztájába. De ez már részletkérdés. A mennyiség: kb. 1 1/4 kg a tök, 20 dkg a mák.

Sütőtökös süteménytészta (Az ötlet valami sárgarépás süteményreceptből jött; gondoltam, ha a répa előnyös tésztába, a tök még inkább az lehet.)
40 dkg liszt, 20 dkg margarin, 15 dkg cukor, 1 tojás, 20 dkg sült, pépesített sütőtök, 1 sütőpor
Gyönyörű színe lesz, és nagyon finom puha. Savanykás lekvár illik a tetejére, a tészta egy részével be lehet rácsozni.